dontpanic P értékelése


>!
dontpanic P
Erlend Loe: Doppler

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

(Mostanában olvasás közben elemi erővel tör ki belőlem a bölcsész, úgyhogy ez sem klasszikus értékelés lesz, hanem inkább egyfajta értelmezés a részemről.)

Nagy várakozásokkal indultam neki az olvasásnak, mert amúgy is elfogult vagyok a skandináv irodalommal szemben, és amelyik könyv északi erdővel és jávorszarvasborjúval indul, az már túl rossz nem is lehet…

Fura aparegény ez, ahol a főhős egy nagyon is klasszikus történetmesélési toposz, a fej beverése után rádöbben, hogy ő bizony nem szereti az embereket, és semmivel sem tud azonosulni, ami körülötte történik.
Be kell vallanom, számomra a könyv olvasása során Doppler nem egészen pozitív figura volt. Egyrészt, aki nagyon tudja a válaszokat, a megoldásokat, az mindig egy kicsit gyanús. Márpedig ő nagyon tudja, hogy a fogyasztói társadalmat miféle lépésekkel lehetne jobbá tenni: biciklizz, cserélj, vedd birtokba az erdőt, ami mindenkié*, és máris jobb lesz – kiáltja bele szilveszter éjszakáján ittasan a világba. Aztán ez a kinyilatkoztatás persze személyesebb kesergésbe fordul, és itt lesz Doppler mégis szimpatikus, mert látjuk, nem mindentudó, önjelölt próféta ő, aki szerint a világ rossz, ő pedig jó, hanem egy olyan valaki, akinek leginkább önmagával van baja.
Másrészt az sem tetszik Dopplerben, hogy az emberek és a fogyasztói társadalom közé egyenlőségjelet tesz. Azt mondja, nem szereti az embereket, nem szeret semmit, ami velük kapcsolatos, holott „csak” a fogyasztói társadalmat, mint jelenséget nem szereti. Ezt az ellenszenvet viszont az oldja föl, hogy látjuk, az egyenlőséget nem is gondolja annyira komolyan. Ha nem szeretné az embereket, akkor nem nyitna Düsseldorf úr felé, nem beszélgetne el Rogerrel, nem adná tanácsokat a burzsujnak. (Igen tudom, ők nem épp a fogyasztói társadalom mintapéldányai, de épp ez a lényeg: ennek ellenére ők is emberek.)
Harmadrészt megtagadja az „okoskodást”, ő maga mégis hisz a magyarázat mindenható erejében. Pl. a jávorszarvasborjúnak is állandóan magyaráz, nyilván nem sok eredménnyel.
Tehát hős-e Doppler vagy inkább antihős? Hős lehetne, ha a gondolatait, ötleteit megfelelően tudná közvetíteni, jobbá tenné velük a világot, de persze a posztmodern 21. században felmerül a kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, érdemes-e megpróbálni. Doppler maga mondja magáról, hogy ő a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy bárkit is vezessen, beleértve önmagát.
Tehát Doppler a könyv nagy részében nem feltétlenül hős, hanem egy szerencsétlen alak, aki maga sem tudja mit akar, ezért kiköltözik az erdőbe, hátrahagyva a feleségét és két gyerekét. A könyv vége változást hoz, aminek örültem, de fenntartásaim is vannak, erről mindjárt.

Azzal kezdtem, hogy ez egy aparegény. Nem olyan nehéz észrevenni, az apafigura minden szinten megjelenik. Leghangsúlyosabb az apa (nemcsak Doppler apjának) halála. Maga a regény is ezzel kezdődik. A szereplők próbálják megérteni a saját apjukat, azzal, hogy valahogy megformázzák, kontextusba illesztik, materializálják őket. A kísérlet kudarcra van ítélve, ilyen közvetett módon már lehetetlen megismerni valakit, aki halott. Kár, mert az apák nem hagytak útmutatást ahhoz a világhoz, amit a fiaikra hagytak, ahhoz a világhoz, amiből a fogyasztói társadalom világa lett, amiben Doppler képtelen élni. Ha jobban ismerte volna az apját, talán jobban értené ezt a világot is. Felfogja ezt a hibát, és esélye is lenne kijavítani, hiszen ő maga is apa. De ő a regény nagy részében saját fia helyett inkább Bongóval, a jávorszarvassal törődik, de vele se mindig jól. Pl. karácsonykor üdvözlőlapot ajándékoz neki, és ezzel ő – mind a karácsonnyal, mind az ajándékkal – kevéssé tud mit kezdeni, érthető okokból…
Viszont a könyv végére kész az apának emelt totemoszlop, és Doppler már nem megérteni akarja az apját, hanem csak elfogadni. Rumbatököstül, vécéfényképezősdistül. Ez megtörténik, és ezzel Dopplerben is megváltozik valami. Magához veszi a fiát, ezzel esélyt adva neki, hogy megismerje őt. (Kérdés, hogy ez meg is történik-e, de ebből a könyvből erre nem kapunk választ. A lényeg: az esély megadatott, Doppler tanult apja hibájából.)
Más részről is fejlődéshez érünk a végére: Doppler elismeri, hogy nem ítélhet el minden embert, hisz csak a norvégokat ismeri. És azt is látja, hogy a világnak segítség kell.
Ez szép és jó, mármint hogy Doppler fejlődött, megértett valamit, viszont, ahogy írtam, mégis vannak fenntartásaim. Milyen segítséget adhat meg Doppler a világnak? Tényleg akkora volumenű ez a fejlődés? És mitől következett be? Nekem picit túl hirtelen a dolog. Oké, a totem kész, oké, Düsseldorf és a többiek nyilván hatottak rá, de mégis. Nekem mégis túl hirtelennek tűnik a változás. Lehet, hogy a négyéves kisfiának esélyt ad a saját megismerésére, viszont ott van az újszülött gyereke, akit megint elhagy.
És a végén úgy fogalmaz, hogy csatába indul, és ez háború. Ez nekem megint szólamok hangoztatása, túl patetikus, nem illik Doppler szájába. Ironikus, gúnyos az egész, de ha ironikus és gúnyos, akkor hol a fejlődés? Akkor nincs fejlődés, és ugyanott vagyunk.
Vagy mit akar mondani Loe? Hogy van fejlődés, de sosem teljes? Hogy ha az egyik gyereknek megadjuk a megismerés lehetőségét, akkor ez óhatatlanul azzal jár, hogy elhagyjuk a másikat? Hogy felvállalhatjuk a saját helyünket, feladatunkat a világban, de az sosem lesz annyira jelentős, ahogy mi képzeljük, és ezért elkerülhetetlenül nevetségessé válunk?
Nem tudom.
Ezek a gondolatok vetődtek fel bennem, és talán mindez csak okoskodás, de Doppler szavaival élve: „leszarom”. :)
Ez egy jó könyv, mert ami ennyi gondolatot elindít bennem, azt jó könyvnek kell tartanom. És kíváncsi vagyok a folytatásra, mert az nyilván ad majd valamilyen választ, válaszokat a kérdéseimre.

* Azzal természetesen egy percig sem vitatkozom, hogy ezek jó dolgok. Szerintem is bicajozzon mindenki, cseréljen és menjen kirándulni. :)

11 hozzászólás

Erlend Loe: Doppler

Erlend Loe: Doppler

Norvégia talán legnépszerűbb kortárs írójának ötödik regénye abszurd humorú komoly történet korunk sikeres és okos emberéről, aki nem akar többé korunk sikeres és okos embere lenni. Hirtelen elhatározásból felmond a munkahelyén, és családját hátrahagyva kiköltözik egy sátorba az erdőbe. Vadember lesz. Túlkoros, viking Maugli, modern Robinson, aki minden nehézsége ellenére megkísérli függetleníteni magát a civilizáció termékeitől és kötöttségeitől.

Hirdetés