Hajós értékelése


>!
Hajós
Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

Mind a négyet olvastam, gyorsan elolvastam őket, de még vagy fél évig a hangulata rabja lettem, álmaimban még most is vissza köszön. Ez valószínűleg azért történik, mert annyira nekem való az a világ, amit elém tárt. Úgy érzem abban a világban tudtam kiteljesülni, és ez fantasztikus érzés. Sajnos rá kellet döbbenjek, mások nem élnek „Alexandriában” (a környezetemben), így maradt a könyv és az álmok.
A Balthazar és a Clea kiemelten jók.
Nekem a Clea tetszett a legjobban, már a Justine – ban is ez a szereplő állt hozzám a legközelebb = rá voltam a legjobban kiváncsi, de a legtöbb szereplő nagyon érdekes és szeretni való figura.
Ami miatt még jó pontot kapott tőlem, az az hogy, amin épp gondolkodtam arról egy napra rá olvashattam, mintha levélben tárgyaltam volna az íróval, hogy a szereplőknek erről meg arról mi a véleményük.
Hasznos önismereti túrát jelentett, ha elolvasod, lehet, neked is így lesz!


Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

Amikor ez a mű Angliában megjelent, némelyek a regényforma forradalmi megújulását köszöntötték benne. Felépítése csakugyan szokatlan: az első rész, a Justine, egy titokzatos mű történetét mondatja el egy íróval; a második, a Balthazar, egy kabalista orvos szemszögéből tekinti át ugyanazt; a harmadik, a Mountolive, a nő férjét állítja a középpontba, s csak a negyedik, a Clee viszi időben is tovább a cselekményt. De világsikerét Durrell valószínűleg nem ennek a regénytechnikai újításnak köszönheti, hanem annak a szuggesztív képnek, amelyet egy különös városról, a harmincas évek Alexandriájáról fest. Kleopátra és Kavafisz városa ez, ősi bujaságé és modern életérzésé. Embersűrűs levantei vadon, és mégis a fojtogató magány világa, amelyből csak a szexualitás ígér kitörést. Durrell ezt a négyszínnyomatú Alexandria-képet avagy kollektív lélektani kórképet át- meg átszövő elemző, mondhatni, filozófiai jellegű megjegyzéseivel. Hogy a regény mégsem lesz „nehéz” olvasmány, az főként költői, plasztikus stílusának tulajdonítható: bármennyire kifinomult és elvont is olykor, mindig érzékletes és érzéki, hiszen a célja, mint a második rész bevezetőjében írja a szerző, a „modern szerelem” vizsgálata volt.

Hirdetés