eme P értékelése


>!
eme P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Olvasás közben mindvégig az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen csak egy pszeudo-történelmi regényt olvasok. Mert ez a Nero nem az a Nero, nem is lehetne az, mert nem egy képre teremtettek. Kosztolányi Nerójának útja a tehetségtelensége miatt frusztrált, életét más értelemmel kitölteni képtelen, hirtelen korlátlan hatalommal megajándékozott lélek válsága, meghasonlása és pusztulása, és nem utolsósorban a szerző jelenének, politikai-írói csatározásainak nem is annyira burkoltan ábrázolt, pesszimista-ironikus rajza. Mint oly sok esetben, ez a történelmi regény is többet mond el saját születésének koráról, és szerzőjéről, mint arról a korról és hősről, melyről látszólag szól. A regény elején megismert finom lelkületű, a szépre érzékeny, empátiára hajlamos szimpatikus fiatalember császárrá való kikiáltása pillanatától, attól a perctől, mikor látszólag mindent megkapott, tulajdonképpen mindent elveszít. Kosztolányi finom lélektani érzékkel vázolja a mások gyilkossága és fondorlatai árán hatalomra jutott, de valójában nem nemesi származású, apa nélkül felnőtt Nero identitásválságát, a mostohaapa halálával bekövetkező iránytűvesztést, a művészetben menekvést és vigaszt kereső dilettáns kudarcát és ennek következményét: a hatalom gátlástalan érvényesítését, a tébolyba forduló erőszakot. Ugyanakkor rávilágít a történelemalakítók erkölcstelen játékára, az állandó szerepjátszásra, a manipulálhatóságra, a mindezek ellen tenni akarók tehetetlenségére és hibáira. Mert akik végül megmenekülnek a véres őrület elől: a középszerűek, hiszen „a középszerűség halhatatlan”.

1 hozzászólás

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kosztolányi Dezső történelmi regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a római birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd és fiatal Nerót azonban az a vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, Britannicust, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölcsebbnek érzi önmagánál – üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a szörnyeteggé, zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak. A mű, bár varázslatos könnyedségével idézi fel az antik világváros életét s a kor történelmi szereplőit, mégsem pusztán történelmi regény. Az író Nero korának történéseiben és díszleteiben a saját korát festette le, a császár alakjában s a „véresen-fájó dilettantizmus” drámájában a hatalom és művészet viszonyának kérdéseit szólaltatja meg mély pszichológiai megértéssel és kaján iróniával.A mű első megjelenésekor azt suttogták, hogy Nero alakját Szabó Dezsőről, a korszak legnagyobb hatalmú író-politikusáról mintázta, s az is aligha lehet kétséges, hogy a Római Citerások Egylete nem a Via Appián, hanem egy budapesti kávéházban ülésezett.

Hirdetés