vicomte P értékelése


vicomte P>!
Wayne Chapman: A Halál havában

Sokadik újraolvasásom volt már ez a mostani, s bár már nem vagyok az a 17 éves fantasyre kiéhezett kamasz, mint amikor először a kezembe kaptam ezt a szöveget, mégis ismét teljesen magával ragadott az élmény.

Nem is elsősorban maga a cselekmény az, ami érdekes, hiszen az nem más, mint egy – a végén lévő nem túl meglepő csavarral együtt is – elég egyszerű vonalvezetésű küldetés történet, annak minden ordító kliséjével. Háttérben egy titokzatos, nagy hatalmú mágussal, aki Ynev legkülönbözőbb szegleteiből összeverbuvált hősöknek visszautasíthatatlan ajánlatot tesz, hogy számoljanak le egy a világ romlására törő, Orwellát, a kitaszított istennőt megidézni készülő boszorkányrend vezetőjével és annak élőhalott szeretőjével.
Ez a kliséhalom nyilvánvalóan nem működne, ha pusztán csak ennyit kapnánk, de szerencsére nem erről van szó. G.A. ugyanis egészen egészen elképesztő érzékkel tudta, hogyan kell egy akkor még épp csak formálódó világot megtölteni élettel, történelemmel és legendákkal. Ezt a regényt egyértelműen a világépítés viszi el a hátán, méghozzá olyan könnyedén, ami szerintem több, mint tanítani való.
A James Bond filmek dramaturgiáját idéző, Taba-el Ibarában játszódó felvezető kaland, a számos apróbb-nagyobb kitérőjével, és az egyes szereplők múltjából felvillanó apró utalásokkal olyan volt számomra, akár a kapudrog, amitől feltámadt bennem a mohóság, hogy még többet tudjak meg a megemlített dolgokról. Az ezt követő események, főleg az Elátkozott Vidéken történő utazás is olyanok voltak, mint egy-egy ablak, amelyeken keresztülpillantva egy igazán sokszínű, változatos kultúrákkal teli, számos konfliktussal terhelt, de főként komolyan vehető és koherens fantasy világ képe sejlett fel a szemem előtt. off
Emlékszem, hogy az első olvasások után (és főleg, miután az Észak lángjai is a kezembe került) milyen lázas lelkesedéssel vártam a szerepjátékot, hogy végre én is ezen a világon kalandozhassak.

Mindezek mellett G.A. ebben a regényében kedvére játszhatott azzal az emblematikus hőstípussal, ami oly' kedves volt számára: itt volt talán a legnagyobb létjogosultsága az olyan minden porcikájukban celluloidról szalasztott, életnagyságúnál nagyobbra nőtt hősöknek, mint Gorduin, vagy Alyr Arkhon, vagy az olyan elvetemült gazfickóknak és ádáz ellenfeleknek, mint Kígyó, vagy épp Hella Riqell.
A folyton feketében járó, borongásra hajlamos bárdban nehéz nem észrevenni James Bond és a Steve McQueen által játszott mesterlövész, Vin tipikus vonásait.
Alyr Arkhon, a sztoikus félelf nekromanta, pedig a hűvös és számító Spock fantasy megfelelőjeként került be a M.A.G.U.S. legnagyobb szürke eminenciásai közé.
De az ellenfeleik is mintha a klasszikus ponyvaregények és kalandfilmek kulisszái közül léptek volna elő, persze erősen modernizált kosztümben és kevésbé harsány sminkkel.

30 év és több száz fantasyregény elolvasása után is csak ajánlani tudom mindenkinek Gorduin kalandjait, bár talán nem feltétlenül ezzel a kötettel, hanem a később íródott, de a kronológiában ezt megelőző Csepp és tengerrel érdemes kezdeni, mert az új szövegverziókban András már beledolgozta az arra a regényre való visszautalásokat is.

7 hozzászólás

Wayne Chapman: A Halál havában

Wayne Chapman: A Halál havában

A mára klasszikusnak számító regényben Tier Nan Gorduin, az ilanori bárd olyan feladatra vállalkozik, amelynek feltételeit nem ő szabta meg, s várható jutalma puszta élete.

Bár az istenekkel dacoló vándorénekes rendszerint magányosan jár, az Elátkozott Vidékre olyanok kísérik el útján – egy titokzatos mágus, egy pimasz shadoni vadmacska és egy a jámborság álcáját magára öltött pap –, akiknek hatalmát és titkait még ő sem fürkészheti ki. Csak amikor már nincs visszaút.

Hirdetés