Rákhely_Mónika értékelése


Rákhely_Mónika>!
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Másodszori olvasás után továbbra is marad a kedvencek között Szendy Ilka és Gönczi Dénes 'balladája'. A jajdoni kövek, a néma tanúk, a rögök, amik odakötik az odaszületetteket. Nincsenek csodák, nem úgy, mint keserves-szomorú sorsok minden szinten, reménytelenség, jövőtlen jövő. Mindez csodás, szinte költői és abszolút hiteles nyelvezettel, egyre erősebb feszültséggel, letehetetlenul.

5 hozzászólás

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Komor, baljós hangulatú hegyek között fekszik Jajdon, a nevében is fájdalmas város. Egy asszony minden éjjel köveket gyűjt kosarába, és a kútba önti súlyos terhét. Vállát, kezét sebek borítják, de a már régen kiszáradt kút egyre követeli az áldozatot. Ilka csak akkor nyugodhat meg, ha sikerül teljesen betemetnie a tátongó mélységet, és vele együtt az egész múltat: szüleinek korai halálát, a város minden lakója iránt érzett ellenszenvét, és a környezetében szokatlan és titkos kapcsolatát egy nála jóval szegényebb, családos férfival. Ilka sajátos vezeklése mégsem hoz feloldozást: sorsa menthetetlenül tragédiába torkollik. A történet a huszadik század első felében, a nagy kivándorlások idején játszódik, és egy nem mindennapi bűntény mozgatja a főszereplőt – de mindenki lelkét elkövetett vagy elkövetni vélt, titkos bűnök mérgezik. Feloldhatatlan ellentét van a jajdoni polgárok és a hegyeken élő parasztok között, mintha csak az Ókori spártaiak és „körüllakók” elevenednének meg Erdélyben. De öröknek tűnő a feszültség polgár és kereskedő, paraszt és városlakó, gazdag és nincstelen között; eközben Jajdon is lassan, de megállíthatatlanul halad a pusztulás, az enyészet felé.