eme P értékelése


>!
eme P
Kertész Imre: Sorstalanság

Az a típusú könyv, amelyről rettenetesen nehéz írni. Egyrészt, mert már mindent leírtak róla, másrészt, mert… Mert. Aztán mégsem lehet elmenni mellette, bármennyire patetikusan hangzik is: nem szabad. Pedig nap mint nap megtesszük, fokozatosan, egyik lépés a másik után, természetesen. Mert így megy ez.

Egyik legjobb, ha nem a legjobb holokausztregény az eddig olvasottak közül, közben meg sokkal több annál. Megújítja a holokausztról szóló narratívát, szakít a klisékkel, megoldja az érthetetlenség egyenletét, természetessé teszi a felfoghatatlant, belesimítja a hétköznapokba, logikusan kijelöli helyét a világban. Létfilozófiai kérdéssé érleli.
Érzelmek helyett az észre appellál, beleérzés helyett a kívülállásra, tárgyilagosságra. Nem megríkatni, szívet facsarni akar, hanem elgondolkodtatni, megdöbbenteni, felülírni olvasási konvencióinkat. Mindezt úgy, hogy látszólag mintha követne néhány sémát (l. önéletrajziság, Dosztojevszkijre és a lágerregények technikájára való többszöri utalás stb.), igaz, csak azért, hogy aztán azokat szinte kivétel nélkül felülírja. A holokausztregények és általában a lágerregények bizonyos elvárásokat alakítanak ki az olvasóban – szeretünk önéletrajzi narratívákat olvasni, szeretjük az élethűséget, valami perverz okból kifolyólag szeretünk megbotránkozni, felháborodni, sajnálkozni, sírni, kegyetlenségekről, fájdalmakról és szenvedésekről olvasni. (Legalább ennyit tegyünk meg, ha már…)
Aztán jön Kertész, és érthetetlen, felháborító módon arcul csap bennünket ezzel a mindent megmagyarázó, természetesnek tartó, majd egyszer csak a lágerek boldogságát emlegető Köves gyerekkel – ha ugyan gyerek az a gyerek. Mert szerintem inkább csak álca a gyerekszempont, nagyon jó érzékkel megválasztott edény, melybe bele lehet tölteni „a felnőttek/nagyok jobban tudják”, „iskolában/otthon ezt tanultuk, tanították” naivan mindent elfogadó, megmagyarázó attitűdöt. Gyuri gondolkodásmódja teljesen, minden ellenkezés nélkül belesimul annak a társadalomnak az érték- és elvárásrendszerébe, melyben szocializálódott, és csak lassan, nagyon lassan kezd világossá válni, hogy mindaz, amit kint tanul az ember nem feltárja, hanem leplezi a valóságot.
Szinte hihetetlen elképzelni, hogy egy holokausztregény olvasása közben Uram bocsá’ lehet mosolyogni, netán nevetni. Hát lehet. A naiv nézőpont és az elbeszélői meg olvasói tudástöbblet konfrontálódása, meg természetesen a remek érzékkel adagolt irónia gondoskodik erről. Olyan világ ez, ahol mintha semmi nem lenne az, aminek tűnik, ahol azon csodálkozunk, amin nem kellene, azon viszont nem, amin kellene, az gyanús vagy épp természetes, aminek nem kellene annak lennie és folytathatnám. És mindez nem azért, mert Auschwitz szinguláris tapasztalat, amely kilóg a történelem logikus folyamából, hanem mert mi veszítettük el a logikus gondolkodás képességét (ha ugyan valaha rendelkeztünk vele). Auschwitz nem a kezdete a zűrzavarnak, hanem a már kialakult zűrzavar logikus következménye.
Ahogy Köves Gyuri árvasága, magárahagyottsága, érzelmi sivársága sem a láger következménye, hanem már a kinti, „szabad” világban is hurcolta magával. Akárcsak azt a furcsa, az olvasásból minduntalan kizökkentő, germanizmusokkal tűzdelt, kicsavart szórendű nyelvhasználatot. Egy már eleve elidegenedett, sorstalan ember érkezik a lágerbe. Ideig-óráig élnek még benne a kinti, művileg beletáplált reflexek, a magatartásformák másolása – állandóan értelmez, magyaráz önmagának, ragaszkodik a kinti világ logikájához, majd lassan felismeri ennek csődjét. Sorra leplezi le a makacsságok, menekülési formák, tanult magatartásformák ürességét. Hiába ragaszkodunk hozzájuk, a lényeges, életbevágóan fontos helyzetekben egyszerűen nem működnek. Az ösztön, az animális életösztön az, ami végül erősebbnek bizonyul.
Ugyanakkor, paradox módon (Kertésznél nem ritka az ilyesmi*), néha pontosan azokhoz a bizonyos értékekhez való ragaszkodás is lehet életmentő. Viszont az is igaz, hogy ez elsősorban akkor következik be, mikor az ember képes mások felé is fordulni – lásd Citrom Bandi, Bohús és a többiek rendkívül szerethetően megrajzolt alakját (meg a beszélő neveket).**
Köves maga, egy idő után feladva a sablonokhoz való ragaszkodást, belenézve Auschwitz felhők közt felvillanó szemébe, és meghallva az ebédre hívó auschwitzi gongot, megérti, hogy Auschwitz a lét hozzátartozója. És ettől megváltozik a perspektíva, lassan megjelenik a saját út, a saját értelmezés, a saját értelemadás lehetősége. Köves ezentúl is természetesnek tart mindent, de már egy másik logika, pontosabban most már a logika mentén haladva. Mintha lassan kezdene kiutat találni a kafkaian abszurd és groteszk útvesztőből. Sőt, nemcsak kijut, hanem, érzésem szerint, továbbhalad: a tehetetlen áldozat szerepének visszautasításával, a megtett lépések vállalásával szabad akaratot, sorsot teremt magának és ráadásul felfedezi a lágerek boldogságát is.

Annyi minden lenne még. Annyi olvasat, annyi réteg, annyi lehetőség a boncolgatásra. Nagyon fontos regény és nagyon aktuális. Azt hiszem, mindig is az lesz.

* Amúgy nálam sem, főként ha erről a regényről van szó. Úgyhogy szóljatok nyugodtan, ha nagyon ellentmondásba kavarodtam önmagammal. :)
** vagy gondoljunk pl. a a Kaddis Tanító úrának gesztusára – amely Kertésznél a mindenek ellenére megtörténő csoda, noha az európai kultúra és értékrend szerint magától értetődő természetességnek kellene lennie. Nem, nem az a természetes, hogy akár saját életed kockáztatásával megoszd a kenyeredet egy hozzád hasonlóan a halál árnyékában lakóval – ez ellentmond a logikának, az ösztönnek. Mégis, néha megtörténik…

13 hozzászólás

Kertész Imre: Sorstalanság

Kertész Imre: Sorstalanság

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Valami mást kapunk, mint amit szokványos regénytől, akár lágerregénytől várhatnánk” – írta a Sorstalanságról Spiró György: „létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja.”

A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény.
Kertész Imre a valóságra eszmélés stációit rajzolta meg első jelentős művében. Hőse egy pesti zsidófiú, akinek először apját viszik el munkaszolgálatra, majd ő maga is táborba kerül. Olyan világnak leszünk tanúi, amelynek poklában nemcsak a való életről s a történelemről való tudás, hanem még a mindennapi tájékozódó készség is csődöt mond. A totalitárius állam lidércnyomásos, abszurd világa ez. Aki elszenvedőjévé kénytelen válni, annak nincsen többé egyéni sorsa. Ez a sorsvesztés is hozzátartozik a nácizmus sátáni valóságához.
A Sorstalanság a legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek. Az előadásmód hűvössége, részletező pontossága, a patetizmust a tragédiából kiszűrő irónia filozófiai mélységet ad a műnek, és utánozhatatlan stílust eredményez.
Kertész Imre ezzel a művével, mely első ízben – nem kevés viszontagság után – 1975-ben jelent meg, azonnal a kortárs irodalom élvonalába került. Később pedig, a regény német, spanyol, francia, holland, svéd, héber, olasz és angol fordítása nyomán bebizonyosodott, hogy a Sorstalanság nemcsak hozzánk szól, hanem minden kultúrnéphez, amely tudja, jelenével csak akkor lehet tisztában, ha múltjával számot vetett.

„Miért tartom Kertész Imrét jelentős, nagy írónak? Mert vállalja annak kockázatát, hogy akár mindenkinek a véleményével szembeszegüljön. Bármiről írjon is – a szabadságról, a személyiségről, a világ képtelenségéről, a boldogság útvesztőiről, a halálról vagy transzcendenciáról –, bámulatos képességgel tudja kiverekedni magát a megcsontosodott közfelfogás kelepcéiből. Ahelyett, hogy kielégítené az elvárásokat, olyan gondolatmenetekre és kijelentésekre ragadtatja magát, melyek, bátran merem állítani, titokban megütközést és döbbenetet váltanak ki.” (Földényi F. László)

Kertész Imrét számos irodalmi díjjal tüntették ki korábban is, többek között Kossuth-díjjal (1997), a lipcsei könyvvásár nagydíjával (1997) és legutóbb a Die Welt irodalmi díjával (2000).

Hirdetés