phetei P értékelése


phetei P>!
Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik

Nagy volt a várakozásom ezzel a regénnyel kapcsolatban, hiszen már elég régóta robog a hypetrain körülötte külföldön és a megjelenése óta idehaza is. Az elvárásaimat részben hozta a könyv, de sajnos több olyan kínzó probléma is van vele, ami miatt végül éppenhogy csak az átlag fölé került.

Remek a próza (és a fordítás), a világ kellőképpen egyedi és hangulatos. A karakterek kellő mélységgel rendelkeznek, az egymáshoz való viszonyuk folyamatosan alakul, változik (lásd még: karakterfejlődés) és bár azon lehet elmélkedni, hogy ez a folyamat mennyire hiteles, de az mindenképpen örömteli, hogy nem egydimenziós szereplőkről olvashatunk.

Mint (majdnem) minden 400 oldal feletti regénynek, ennek is jót tett volna egy legalább 10%-os fogyókúra, hogy kicsit feszesebb legyen a tempó. Az olvasást gyakran megtörik olyan apróságok, minthogy az író egy karaktert akár 3-4 különböző néven is meg tud szólítani (akár átfedéssel a karakterek közt), így néha elég nehéz követni, hogy akkor ki-kivel is van és éppen ki-kinek is mond valamit, különösen problémás ez amikor egyszerre sok karaktert mozgat egy jelenet.

Ennél fájóbb volt a kötet befejezése. A végjáték teljes egészében a folytatás öncélú előkészítését szolgálja és ezt olyan módon állítja elő, ami lényegében a teljes regényt zárójelbe teszi. Elindul egy krimi, mely egy “ki a tettes” jellegű lezárás felé halad, végül azonban olyan finálét kapunk, aminek a megfejtésére esélyünk sem volt olvasóként, így amikor kiderült, miről is van szó, a belőlem feltörő b+ nem annak szólt, hogy úristen mekkora csavar erre nem gondoltam volna, hanem annak, hogy ez így egyáltalán nem elegáns, mert erre az előző 400 oldal alapján nem is gondolhattam volna… A fő probléma, hogy hiába épít fel a regény egy A viszony és következmény rendszert, melyben az olvasó gondolkodik és a megoldást keresi, ha a megfejtés végül egy B rendszerből érkezik, aminek viszont köze nem volt a regény által korábban felépített eseményekhez. Az az érzésem, hogy úgy általában egy elég erős szerkesztői bozótvágást még elbírt volna a regény.

Ettől függetlenül ez egy jól olvasható és szórakoztató könyv, ami nekem ugyan nagy kihagyott ziccer marad, de a folytatás a hírek szerint jobb lett. :)

1 hozzászólás

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik

A Császárnak nekromanták kellenek.

A Kilencedik Ház halottidéző hercegnőjének pedig egy rettenthetetlen kardforgató.

Gideonnak van egy jó kardja, pár izgi szexlapja, meg a hócipője, ami megtelt már az élőholt rendek baromságaival.

A lovaglány ugyanis eddigi életét halottimádó apácák, csontvázszolgák és ősöreg szektások között töltötte, így bármire hajlandó lenne, hogy végre kiszabadulhasson a rendház szolgaságából és beállhasson a Dominicus naprendszer Császárának fényes seregébe. Úrnője és egyben gyermekkorának megkeserítője azonban csak egyetlen feltétellel hajlandó útjára engedni…

Harrowhark Nonagesimus, a Kilencedik Ház páratlan csontmágus boszorkánya rendkívüli küldetés előtt áll. A Császár valamennyi Ház örökösét halálos próbatételre szólította, amelyhez minden tudásukra, erejükre és ravaszságukra szükségük lesz. Na, meg egy-egy tehetséges lovagra. Amennyiben Harrow kiállja a próbát, a Feltámadás halhatatlan, nagyhatalmú szolgájává emelkedik, azonban, ha az ő képességei és bajnoka, Gideon pengéje kevésnek bizonyul, a Kilencedik Házra biztos pusztulás vár.

Persze, jól tudjuk, hogy a halál nem feltétlenül az út vége.

Tamsyn Muir új-zélandi írónő debütáló regénye a 2019-es év legnagyobb meglepetése lett a sci-fi- és fantasy-irodalomban, amely az összes nagyobb díj döntőjéig eljutott, majd elnyerte a Locus-díjat a legjobb első regénynek járó kategóriában, illetve az újonc szerzők számára alapított Crawford-díjat.