Szentinel értékelése


Szentinel>!
Michael Moorcock: Elric

A hülye ember arról ismeretes, hogy sosem képes elfogadni önnön hibáit. Folyton másokat hibáztat, másokban keresi a hibát, míg ő maga mindig észszerűen és logikusan cselekszik, így bocsánatot sem kell kérnie. Az okos ember viszont felismeri, ha hibázik, felismeri, hogy bizony mennyi mindent rosszul csinált, mert tudja, hogy a hiba az önfejlesztés folyamata. Az okos ember fejlődni szeretne, ám előfordul, hogy csinál néhány dőreséget. Ahogy azt én is tettem, mikor folyamatosan toltam egyre hátrébb és hátrébb Moorcock életművét a várólistámon. Elképesztő nagy hiba volt eddig várakoztatni az öreget.

Néhány évvel ezelőtt még én is hajlamos voltam arra, hogy az írók műveit azok személyisége alapján ítéljem meg. Moorcock nem igazán volt szimpatikus, és ezért hanyagoltam a könyveit. Egy újabb ostobaság volt a részemről. Ma már kifejezetten szeretem a megosztó személyiségű írókat, mivel meggyőződésem, hogy a kiegyensúlyozott és harmonikus életet élő írók közül igencsak kevés képes maradandó remekműveket letenni az asztalra. Ezért is érzem kissé felhígultnak a mostani angolszász szerzőket, mivel mindenkitől elvárja a kiadója, hogy ölelnivaló cukipofa legyen. Ez pedig nagyon nem áll jól a zsánerirodalomnak. Nem a csendes megalkuvás tesz egy szerzőt úttörővé, hanem a lázadó attitűd. Moorcock Elric történetei pedig tökéletes példái ennek az attitűdnek.

Maguk az Elric könyvek (legalábbis az elsők) novellákból összeálló kötetek. Moorcock egyike volt Tolkien korai kritikusainak, így logikus, hogy egy, a nagymester műveivel ellentétes szemléletű formát óhajtott követni. Melnibonéi Elric történetei – ki egy letűnt birodalom és nép egyik utolsó hírnöke – sokkal több hasonlóságot mutatnak az 1930-as években is felbukkanó kard és varázslat történetekkel, mint a poszt-tolkien epic fantasyvel. Szóhasználata is inkább juttatja eszembe Howardot. Megvan a maga pátoszossága, annak ellenére, hogy Elric világa jóval árnyaltabb. Conanhez hasonlóan Elric is egy olyan világban jár-kel vándorként, ami egy, a mi történelmünknek elfeledett, varázslattal és szörnyekkel teli korszakát mutatja be. Ebben a világban a Káosz és a Rend erői csapnak össze, maga a főhős pedig valahol a kettő között helyezkedik el. Szükségszerűnek érzi a Rendet, de tudja, hogy nem maradna sokáig életben egy olyan világban, ahol nincsenek jelen a Káosz erői. Ugyanis, a trónjáról önként lemondott uralkodó eléggé kaotikus személyiség. Éjfekete kardjával, a Viharhozóval járja ezt a káoszba fulladó világot, ami arról ismeretes, hogy a meggyilkolt ellenségek lelkét képes felzabálni, majd ezt továbbítani a forgatója a felé. Elric alapjáraton gyenge. Albínónak született, sápadt bőrrel, vörös szemmel és tejfehér hajjal. Kábítószerszerűen van ráfüggve Viharhozóra, és csak akkor tud teljes erejében feszíteni, ha a kardot jóllakatta lelkekkel. Különben legyengül, és önmagától összeesik. Ez igencsak fájdalmas jelenetekhez is vezet a történetben, mivel a kard néha öntudatra ébred, és nem csak az ellenségek, hanem a szövetségesek lelkét is megkívánja. Ezeknek pedig Elric lesz az elszenvedője, aki úgy gyűjti a lelki sebeket, mint más a bélyegeket. Alapjáraton is egy bosszúálló, cinikus és szarkasztikus humorú személyiség, ám a kardtól megittasodva könyörtelenné is válhat. Pedig Elric valójában nagyon is óhajtja a jobb életet. A szerelmet, a csendet, a biztonságot. A barátok közelségét és a nyugalom kényelmét. De persze a sors mást rendelt el neki.

A novellák nagyon jól vannak megírva. A válogatás, amit én olvastam, úgy lett összerakva, hogy egy teljes történetet elmeséljen, így akinek esetleg ez a kiadás kerülne a kezébe, az egy nagyon jó kötetet talált. =) A könyv(ek) harcjelenetei nagyon izgalmasak, a világ élettel teli, a szereplők árnyaltak és jól kivitelezettek, és a történet visszatérő tanulsága is erősen képviselteti magát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy teljes happy end nem létezik ebben a világban. Sapkowski ugyan nem vallotta be, de bizonnyal hatással voltak rá Elric történetei, miközben saját világát megalkotta. (Ismerem Rageaholic témába vágó videóját, de még nem néztem meg, hogy elkerüljem a spoilereket. Most már meg fogom.) A káosz és rend viszonya, a végzet sorsokat befolyásoló hatalma, a párhuzamos világok és azok legendáinak jelenléte, maga a főszereplő megjelenése és néhány jellemvonása (és néhány hölgy szereplő megjelenése és jellemvonásai) is sok-sok hasonlóságot mutatnak az Elric történetekkel. Nos, nem merem teljes magabiztossággal állítani még, de az eddig olvasottak alapján Melnobonéi Elric közelebb került a szívemhez Ríviai Geraltnál, ami miatt a Vaják már most kissé összébb ment a szememben. Persze, még mindig nagyon szeretem azt a sorozatot, és vannak olyan tulajdonságai, melyekben Sapkowski jobb, mint Moorcock, de az Elric történetek nagyon magasra tették a lécet, és a lengyel szerző nem mindenben kelhet versenyre brit kollégájával. De nem csak a Vajákon érezhető a behatása. Valamennyi dark és grimdark fantasy, kiknek hősei Elrichez hasonló figurák, kölcsönöztek elemeket Moorcocktól. A Legacy of Kain sorozat központi szereplője, a könyörtelen vámpírlord Kain például bevallottan Elricből inspirálódott (a Soul Reaver kard és Kain megjelenése is eléggé ezt mutatja).

A jövőben még biztos vagyok benne, hogy olvasni fogok Moorcocktól. Van tőle még néhány sorozat, amire kíváncsi lennék, ám Elricet most pihentetem. Ez az élmény olyan volt, hogy ezt inkább érlelni szeretném.


Michael Moorcock: Elric

Michael Moorcock: Elric

Elric of Melniboné is the haunted, treacherous and doomed albino sorcerer-prince. An introspective weakling in thrall to his black-bladed, soul-eating sword, Stormbringer, he is yet a hero whose bloody adventures and wanderings through brooding, desolate lands leads inexorably to his decisive intervention in the war between the forces of Law and Chaos.

This volume brings together The Stealer of Souls and Stormbringer, the first two published books of Elric’s adventures, and confirms Michael Moorcock’s place as one of the most important fantasy writers of our time.

Hirdetés