Victoria_Crane  értékelése


Victoria_Crane >!
Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Coriolanus Snow az egyik legjobban megírt (és számomra az egyik legkedvencebb) karakter VALAHA! Rettentően manipulatív és morálisan szürke karakter, amikre mind számíthattunk is az Éhezők Viadala trilógia alapján. (Aki esetleg egy megtört gonosz archetípusról szeretne olvasni, ahol bemutatják, hogy a kegyetlen világ hogyan alakította őt is kegyetlenné, az akár most nyugodtan le is veheti a várólistájáról a könyvet.)
Collinsnak sikerüt elérni azt a ritka csodát, hogy egy karakter mindenféle felromantizálása és szentimentális mentegetése nélkül sikerül annyira élővé és együttérezhetővé tenni, hogy annak ellenére is érdekel, hogy mi van vele, és megússza-e az adott problémás helyzetet, hogy egyrészt tudom, hogy igen, másrészt meg amúgy legszívesebben felgyújtanám az egész Kapitóliumot vele együtt.
Annak, hogy Coriolanust tette meg szemszögkarakternek, azon kívül, hogy nyilván így tudta csak elég közel hozni ahhoz, hogy empátiát váltson ki az olvasóból, az a legnagyobb jelentősége, hogy megismerjük, mit gondol igazából. Ez elég magától értetődőnek és banálisnak tűnik, de Snow annyira mestere a manipulációnak és az érzelmei kordában tartásának, hogy enélkül egy kedves, együttérző, a háború tragédiája által megviselt aranyifjút látnánk csak, a legtöbb szereplőnek kifelé körülbelül olyannak tűnhet, mint Sejanus spoiler.
Amitől igazán jó lesz Snow karaktere, az a mesteri egyensúlyozás a morálisan megkérdőjelezhető döntések vonalán, és főként a motivációi. Rendelkezik ugyan már jónéhány olyan világnézeti alapvetéssel, amiket később is megismerünk tőle, és amiket itt a kapitóliumi nevelés és a szülei, oktatói hozzáállása formált, de ezek itt még inkább csak díszletként szolgálnak a személyiségéhez, megadnak egy alaphangulatot, ami bizonyos helyzetekben hozzásegíti ahhoz, hogy bizonyos irányba döntsön. Coriolanus legfontosabb tulajdonsága a kóros kontrollmániája (ami ironikus, tekintve, hogy az érzelmeket is ide sorolja, mégis az érzelmei alapján hozza a legnagyobb döntéseit), és ez az, ami végülis megágyaz a későbbi döntéseinek.
A könyvben számos ponton inog és hozhatna olyan döntéseket, amik egy általános elfogadottság szerint jobb, erkölcsileg helyesebb döntések lettek volna, de végül valamilyen erős érzelem hatására mindig abba az irányba billent, ami végül ahhoz a személyhez vezetett, akiből egy napon Panem elnöke válik. És itt az igazi csavar a személyiségében és a karaktere igazi varázsa: ezek nem nagy, drámai érzelmek, amiket egy ilyen világban, ilyen helyzetbe kerülő embertől várunk, hanem hétköznapi és kicsinyes érzelmek. Bár az alaphelyzetek és a következmények itt általában súlyosabbak, mégsem hősies, vagy magasztos, még csak nem is zsarnoki vagy ambiciózus érzelmek vezérlik, hanem olyan apró, hétköznapi és kicsinyes érzelmek, amikkel mi, teljesen átlag életet élő átlag emberek is szembesülünk nap mint nap. spoiler És pont ezért utálják valószínűleg annyian a karakterét, mert olyan kegyetlen tükröt mutat nekünk, amivel nagyon nehéz szembenézni. Mert azzal a félelmünkkel szembesít minket, hogy ha az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokban ennyire önzőek és egocentrikusak vagyunk, akkor valószínűleg akkor is ezek fogják befolyásolni a döntéseinket, ha olyan mások életét-halálát befolyásoló döntéseket kell hoznunk, mint Panem világában. És ezzel az író olyan tökéletesen ragadta meg az emberi psziché esszenciáját, ami zseniális és egyben ijesztő is. Hogyan néz tükörbe az ember így? Magára aggathatja-e a 'jó' ember címkéjét, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Coriolanus a minden ember lelkében lakozó sötét rész, amivel vonakodunk szembenézni, és inkább letagadjuk a létezését, hogy ne őrölje fel az összes energiánkat a percről percre önmarcangolás és morális ingadozás a legapróbb döntéseink felett is.

Érdemes a filmeket újranézni, esetleg a trilógiát újraolvasni, hogy lássuk, mennyi utalást tesz az író azokra a dolgokra, amik Snow személyiségéből később megnyilvánulnak. Úgy képzelem el, hogy felhúzhatott egy vázat minden információból, amit Snowról lehetett tudni, és felépítette ezt a vázat az alapjaitól kezdve, és minden egyes mozzanatát megindokolta ebben a könyvben.

A könyvet egyértelműen a karakterek viszik a hátukon, hiába erős amúgy a cselekmény is. Lucy Gray karaktere nagyon izgalmas, ugyanakkor rettentően talányos is, megérne egy történetet az ő személyisége kibontása is. A mellékkarakterek között is van néhány kreatívan, és a terjedelemhez mérten alaposan kidolgozott, érdekes személyiség.

A könyv a saját műfajában csak kevés negatívummal rendelkezik.
– Az instalove természetesen alapkellék, mint YA műfaji sajátosság, ennek ellenére a kidolgozatlansága, és főként az indokolatlansága még mindig elkeserítő. Panem világa, és főként ez a könyv, igazán nem finomkodik semmivel és senkivel. Coriolanus érzéseinek valósága kétséges, amiket néha felvillantanak a szélsőségesen birtokló gondolatai. De leginkább csókokról és közös jövőről ábrándozás formájában jelenik meg a romantikus vonulat nála, ami egy ilyen kemény világ ilyen kemény, realista személyétől teljesen karakteridegen.
Azt persze tudjuk, hogy a YA karakterei aszexuálisak, és minden romantikus vágyuk kimerül a kézfogásban és csókolózásban, de rettentő képmutatónak tartom, hogy életkori besorolás szempontjából egyáltalán nem aggályos kilógó szemgolyókról és egymást agyonverő tizenévesekről írni, de közben egy 18 éves, hormonoktól túltengő fiút, akinek nemhogy rendszeres szexuális élete nincs, de még soha nem is volt, ráadásul elég sötét gondolatai, és abuzív birtoklásvágya van, nem lehet úgy ábrázolni, mint akinek a szerelmi érdeklődésének esetleg elég nagy részét meghatározza a nemi vágy (a közös jövőtervezgetés helyett).
– A könyvben számos kisebb-nagyobb fordulat van, amiknek a nagy részére az író következetesen egy hatásvadász bemutatást használ, amelyek egy része valóban hatásos is, de néhány helyen, spoiler elég olcsó megoldás.

Ugyanakkor ezek a hibák eltörpülnek amellett, amit Collins a karakterábrázolással és a felépítésével végbevitt.


Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

A becsvágy hajtja.
A küzdelem élteti.
De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.

Hirdetés