Szentinel értékelése


>!
Szentinel
Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Ez a regénysorozat egy minden szempontból magasirodalmi teljesítmény. Az ember azt hinné, hogy kap egy jól megírt, izgalmas, szórakoztató dark fantasy szériát a pénzéért, amelynek az olvasását nem bánja meg, de nem is fog a kedvencei közé kúszni. Az első néhány kötet alapján nekem is ez volt a véleményem a Vaják (Vjedzsmin) szériáról. Én a játékokkal sosem játszottam, és mire eljutottak hozzám a filmes adaptációk, már legalább három kötetén átrágtam magam a szériának. Ez a sorozat számomra képregényekkel kezdődött, melyből hármat kiolvastam, és mivel tetszett a tartalmuk, végül rászántam magam, hogy elkezdjem a könyveket. Sokáig azért nem mertem elkezdeni a Vajákot, mert a hype kissé taszított. Aztán, ahogy teltek az évek, úgy kezdett egyre inkább beszivárogni az agyamba, hogy valami nem angolszász fantasyt is kéne olvasni. A polcomon az Őrség könyvek is ott pihennek már évek óta, de még azokhoz sem volt kedvem. Ez persze változni fog.

Mielőtt azonban tovább mennék, szeretnék pár szót szólni egy olyan jelenségről, amit a 2000-es években és a 2010-es évek elején tapasztaltam idehaza az SFF közösségben. Úgy gondolom, hogy minket elég tisztességesen átjárt akkoriban az angolszász fetisizmus. Annak előbb szavaztunk bizalmat, melyet a mindenféle bestsellerlistára felkúszott amerikaiak vagy angolok írtak, mint mondjuk a skandináv vagy a szláv népek. Aztán jöttek a skandináv krimik, amik elég nagy szeletet hasítottak ki maguknak a piacból (és tartják magukat azóta is). Szépen lassan mindenféle tematikába bekúsztak ezek az írók, legyen szó krimiről, szépirodalomról, gyermekkönyvekről stb. Ugyanez egyre látványosabb más, nem angolszász (orosz, olasz, lengyel, francia, kínai, japán, vietnami…) népek irodalmával kapcsolatban is. Most nem is merném azt mondani, hogy az angolszászok lennének többségben, amit én arra vezetek vissza, hogy azokból a népekből (legalábbis az amcsikból) kezd kifogyni a gőz. Egyre inkább belterjesek a témáik, a regényeik egyre inkább célozzák meg csak kifejezetten a hazai közönséget, és már nem lehet velük olyan könnyen azonosulni, mint egykor. Talán ez vezetett oda, hogy ők is egyre több európai/ázsiai, nem angolszász szerzőt kezdtek kiadni, és több angolszász szerző is saját kultúráján kívüli folklórhoz kezdett fordulni inspirációért. Ez pedig engem valahol, mélyen, örömmel tölt el. Ugyanis a Vaják a legerősebb érv amellett, hogy már a 90-es években is jobban tettük volna, ha kacsintgatni kezdünk lengyel barátaink felé. Elvégre szerettük Lem munkáit, nemde? Meg, ha más szlávokat kell példaként felhozni, a Sztrugackij-tesók is menőnek számítottak nálunk, már a rendszerváltás előtt is. És akkor még Jacek Dukajt és Dmitrij Gluhovszkijt nem is említettem…

A Vaják az első kötetek alapján egy démonvadászos dark fantasynek tűnik, melyet – szerintem – erősen inspirált a korai ponyvafantasyk világa. Novelláskötetek, egy közös főhőssel, aki Conanhez hasonlóan menő, macsó férfi, aki lebír minden szörnyet, felpróbál minden leányzót, és folytonosan kalandokba keveredik. Eleinte valóban magazinokban kerültek publikálásba Geralt kalandjai, ami szerintem előnyére vált a szériának. Így ugyanis nagyon látványosan nyomon követhető a Vaják-sorozat alakulása. Hogyan vált ez a széria egy ponyvamagazinos debütálást követően a lengyel fantasyirodalom meghatározó kultstátuszán keresztül nemzetközi bestsellerré és Netflix-szuperprodukcióvá.

Mint ahogy azt írtam, az első két könyv novelláskötet, és az angolok/amerikaiak nem is számítják bele az ötkötetes Vaják-sagába. Ez piszok látványos az új angol kiadásokon, ahol az 1-es felirat nem Az utolsó kívánság törzsén látható, hanem a Tündevérén. =D Nálunk ennél egységesebb kiadást kapott (és remek fordítást). Az első két könyv után viszont átvált regényfolyamba a sorozat, ami ugyan megtartja a korábbiak hangulatát, ám érezhetően terebélyesedik. A történet már nem csak Geraltról szól, sőt az utolsó két könyvre kissé háttérbe is szorul. Emellett beszivárog a politika, az országok egymással ápolt viszonya, például a tapintható xenofóbia és rasszizmus képében. Sapkowski kötetről kötetre egyre megdöbbentőbb írói bravúrokat kezd el bemutatni, mely a hetedik kötetre csúcsosodik ki. Szókincse, valamint a gyógyászat, hadászat, földrajz és a politológia tudományokban való ismeretei teszik igazán színessé, és irodalmi szempontból kimagaslóvá ezeket a köteteket, ám A tó úrnője az a rész, amiben fogja azt, amit eddig olvastunk, és bemutatja, hogyan kell ezt az egészet alkalmazni a posztmodern irodalomban. Az utolsó kötetben ugyanis már nem lineárisan folynak az események, hanem többféle idővonalon és világon ível át a cselekmény. Néhol csak apró jeleneteket kapunk bizonyos szereplők nézőpontjából, melyeket aztán majd később be kell építenünk a történetbe, de akkor, ott, semmi értelmét nem látjuk. Emellett felbukkannak az eddig csak utalás szintjén említett párhuzamos világok is, amit az író annak illusztrálására mutat be, hogy mennyire sokrétűen értelmezhetők bizonyos legendák. Ezzel pedig nem kicsit metafikcióvá gyúrja az egész Vajákot.

Én mindig is úgy gondoltam, hogy a történelem ugyan egy nagyon jó tudomány, és nagyon érdekes ihletforrásként is szolgál, azonban tartalmaz némi hasonlóságot a fikciós irodalommal. Méghozzá annak képében, hogy egy történelmi eseményt sok nép sokféleképpen tud tanítani. Amit mi vereségnek könyvelünk el a mi történelmünkben, másoknak az győzelem, és vice versa. Amíg nem találják fel az időgépet, addig bizony csak a ránk hagyott és konzervált információk alapján rakhatjuk össze, hogy s mint történtek a dolgok. Éppen ezért száz százalékig nem lehetünk biztosak semmiben, ami még viccesebbé teszi a kommentszekciókban kialakult vitákat a történelmi szekértáborok között. Na, Sapkowski bácsi pontosan ezt a „de mi van akkor, ha…?” kérdést ragadja meg, és helyezi el a Vaják világában. A különböző legendák és múltbéli események minden népcsoport számára mást mondanak, és mindig kiderül, hogy a valóság, a tényleges valóság sokkal árnyaltabb annál, mint amit a szereplők hittek. Ezeket a valóságokat pedig nem mindenki képes feldolgozni. Ahogy én is nehézkesen fogtam fel, mikor egy török turista úgy idézte fel a három részre szakadt Magyarország korszakát, mintha mi olyan jó cimborák lettünk volna. Ő pedig azt fogta fel nehézkesen, hogy k*rvára nem voltunk cimbik. Ilyen ez a történelem.

Andrzej Sapkowskira nem elég annyit mondani, hogy jó fantasyíró. Sapkowski nem csak egy fantasyt írt, hanem valami olyasmit, aminek a világirodalomban kevés párja akad. Egy olyan regényfolyamot tett le az asztalra, mely folyamatosan evolvál, tágul, magába fogad s alakít át irodalmi fogásokat, és teszi ezt olyan eleganciával és tudással, hogy az előtt csak leborulni lehet. Mindezt úgy, hogy a kezdeti pozitívumai (hangulatos világ, jó szereplők és izgalmas cselekmény) egy pillanatra sem tűnnek el, és végig megtartja a színvonalat (sőt fokozza is). Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy ennyire csúcskönyv lesz ebből a szériából. Ahogy azt sem, hogy A tó úrnője befejezte után magamhoz szorítom a könyvet, és elmorzsolok egy könnycseppet, mert ennyire képes volt hatni rám. Pedig így történt.

Ha van olyan sorozat, ami egyetlen fantasykedvelő polcáról sem hiányozhat, akkor az a Vaják. Az eleinte jellegzetes, klasszikus kard és varázslat téma egy eposzba illő dark fantasyvé avanzsál, hogy aztán az utolsó két könyvre posztmodern gyönyörré fejlődik. Bár az író személyét annyira nem kedvelem, de a tudása előbb leborulok. Sapkowski megírta a saját epicjét, ezzel pedig bekerült abba a panteonba, melyet én Stephen Kingnek, Gene Wolfe-nak, Mervyn Peake-nek, J. R. R. Tolkiennak, és társaiknak tartok fenn. Egy élmény volt, Sapkowski bácsi. Egy élmény.

1 hozzászólás

Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Cirilla, a cintrai trónörökös a Fecske-toronyban eltűnik saját világáról, és olyan útra indul, ahová sem védelmezője, a fehér hajú vaják, sem mentora, a fekete hajú varázslónő nem követheti. Olyan útra, amelynek a végén a végzet várja – az a végzet, amelyről már oly sok látomás kísértette. Minden a helyére kerül, a kígyó a saját farkába harap, valami véget ér, és valami elkezdődik…
A Vaják-saga befejező kötetében Sapkowski még magához képest is elképesztő bravúrral ábrázol nagyszabású háborút és ugyanakkor az egyes ember drámai sorsát. Képzeletének és érzékletes leírásainak hatására megelevenednek előttünk az országok, városok és falvak, a tőle megszokott nézőpontváltások pedig gondoskodnak róla, hogy a sorsszőtte történet végét a lehető legalaposabb, legmélyebb módon kapjuk meg.

Hirdetés