vicomte P értékelése


>!
vicomte P
Terry Pratchett: Akkor majd éjfélt viselek

Pratchett Sajogi Stefánia alsorozatának darabjai különleges helyet foglalnak el nálam a Korongvilág regények között. Nem elsősorban azért, mert bizonyos értelemben ifjúságinak számítanak, hanem mert rengeteg olyan téma és motívum volt már bennük, ami visszaköszönt a saját életemből – elsősorban, de nem feltétlenül a saját a gyerekkoromból. A sorozatból eddig az Égből szőtt kalap volt az, ami leginkább megérintett és a legszomorúbbá tett.

Mert ezek a történetek – bár jó véget érnek – mégis átlengi őket a szomorúság.
A világ – a Korongvilág is – olyan hely, ahol az emberek tele vannak bizonytalansággal és félelemmel, s ahelyett, hogy a dolgoknak a mélyére néznének és megpróbálnák megérteni és elfogadni a dolgokat a maguk valójában, inkább ostoba módon ragaszkodnak az előítéleteikhez, a saját vélt igazukhoz, a kicsinyes hatalmukhoz, amit a még náluk is bizonytalanabbak fölött gyakorolnak. De cselekedni, a világot jobbá, vagy elviselhetőbbé tenni már nem képesek. Az ilyen emberek kisszerűsége leginkább abban érhető tetten, hogy milyen mérhetetlen irigységgel, arrogáns önteltséggel és lenézéssel kezelnek mindenkit, aki pedig akar és tud tenni azért, hogy a világ élhetőbb legyen.

Gaiman írta azt Pratchettről, hogy a lelke mélyén végtelenül dühös ember volt. Biztos vagyok benne, hogy jól látta: a Korongvilág regényeket minden eszementül vicces és kifacsart ötlet, a szellemes párbeszédek és szóvicc tömeg ellenére sem tartom humorosabb könyveknek, mint Vonnegut szatíráit. Lehet rajtuk teli szájjal röhögni – sőt néha kell is! – de nekem igen gyakran nyílt ki a bicska a zsebemben néhány antagonistától. Sir Terry olyan elementáris erővel tudott írni a velejéig hétköznapi gonoszságról, a közönyről, az emberek semmibe vételéről, ami csak egy nagyon éles elméjű és nagyon dühös ember sajátja.

Sajogi Stefáni történeteiből is süt ez a düh, de az egészet átitatja egyfajta szomorúság is. Mert nincs annál szomorúbb, mint amikor egy gyereknek kell magára rángatni az éjfél színeit és megoldania mindazokat a gondokat, amelyekről mások legszívesebben tudomást sem vennének. Ez a teher pedig túl súlyos ahhoz, hogy sérülés nélkül lehessen vele megbirkózni és az a gyerek, akinek ilyet kell cipelni, könnyen lesz az érett helyett koravén, aki talán soha nem is tud majd valójában felnőni.

Ebben a kötetben Stefánia már erősen kamaszodik, s mint Kréta elismert gyakorló boszorkánya folyamatosan teszi azt, amit egy boszorkánynak tennie kell: józanul gondolkozva igyekszik megoldani minden problémát, ami adódik. De mi van, ha az arctalan és pőre gyűlölettel kell megküzdenie? Mi van, ha egy ordas eszme rágja bele magát az emberek fejébe? Mit tehet olyankor egy kezdő boszorkány, akinek egy szellemnél is megfoghatatlanabb dologgal kell megküzdenie?
Felhasználja azt, ami jutott neki és nem csak felismeri azt, kikre számíthat, de el is fogadja azt, amit kap tőlük, így végül nem magányosan, még ha főként magára is támaszkodva oldja meg a helyzetet.
S ezzel nagy lépést tesz a felnőtt lét felé is.

Remek és tanulságos történet ez, még akkor is, ha dramaturgiailag több helyen is megbicsaklik – vannak benne elvarratlan szálak, túl hirtelen irányváltások, kibontatlanul hagyott és nem túl meggyőzően lezárt konfliktusok – de az összkép, a hangulat, a sok helyen megcsillanó szatirikus humor számomra élménnyé tette az olvasást.

2 hozzászólás

Terry Pratchett: Akkor majd éjfélt viselek

Terry Pratchett: Akkor majd éjfélt viselek

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Sajogi Stefánia, mint a Kréta boszorkánya a rászorulókkal törődés nem valami dicső munkáját végzi.

De valaki – vagy valami – félelmet kelt, sötét gondolatokat ültet el a fejekben és haragot szít a boszorkányok ellen. Stefániának fel kell kutatnia a nyugtalanság forrását, és gyökerénél kell legyőznie a gonoszt.

Az apró, de kemény csip-csap népek segítségével Stefánia szembeszáll a szörnyű veszéllyel: ha elbukik, vele bukik az egész Kréta is…

Hirdetés