vicomte P értékelése


>!
vicomte P
Ed McDonald: Kárhozat

Nem hittem volna, hogy megtörténhet, de a trilógia zárókötete még a középső résznél is irritálóbb lett a számomra.
Nyilván ebben szerepet játszott az is, hogy pont a kijárási korlátozások és a home office első napjaiban kezdtem el olvasni, de nem csak a felborult napi rutin miatt tellett tíz napba, mire eljutottam a könyv feléig, és még négybe, hogy befejezzem – amiben főleg az motivált, hogy ezután valami szórakoztatót is olvashatok – hanem mert egyébként folyamatosan fogtam a fejem rétestésztaszerűen szétmálló történet olvastán.

A fő problémám az volt, hogy a könyv terjedelméhez és az író kvalitásaihoz képest túl sok, túl érdektelen és teljesen értelmetlen részlettel valamint – a végkifejlet és a szereplők valós motivációinak ismeretében főleg – erőltetett fordulattal volt terhelve a cselekmény.
Vagy mondjuk azt, hogy tulajdonképpen nem is igazán volt cselekmény?
Olyan érzésem volt, mintha McDonaldnak maradt volna kb. három ötlete, hogy mit akar a zárókötetben leírni és miután mindezt megírta 50 oldalban, még 350 oldalnyi körítést pakolt mellé. Csak ízetlen és híg volt ez a körítés.
Vegyük például a regényt indító eseményt: a jó Galharrow parancsnokot – aki mint valami kiégett vadnyugati pisztolyhős már hat éve a Kárhozatban él remeteként – felkeresi a Névtelenek egyike, hogy még nagyobb vész van készülőben, mint eddig gondolták, mert a Mély Királyai közül az egyik egy még nála is nagyobb gonosszal kart-karba öltve készül egy utolsó fergeteges rohamra a Köztársaság ellen.
Nos, azt az írót, aki szerint ez így eredeti ötlet és frappáns indítás és nem pedig a titokzatos csuklyás megbízó rád bíz egy feladatot, mivel csak te mentheted meg a világot c. kliséhegy minősített esete, azt visszaküldeném a kreatív írás kurzusra még néhány évre… Eh. Na, mindegy is.
A lényeg, hogy Galharrow összekapja magát, és visszamerészkedik a civilizációba, ahol ezt követően kb. 300 oldalon keresztül más sem történik, mint a számtalan hatalmi csoportosulás és a jó parancsnok egykori ellenségei, továbbá néhány volt barátja és szövetségese kavar jobbra-balra, és nem meglepő módon senkinek sem sikerül a saját pecsenyéjét rendesen kisütnie ekkora tolongásban.
A sztori mindeközben stílusban és hangulatilag a gas-light fantasy, a túlélő horror, az arcanepunk és grimdark keménytökűség négyszögében kóvályog, mint egy mérgezett vakegér.
Ráadásul McDonaldnak gyakorlatilag egyetlen írói eszköze van. A töredezett mondatszerkesztés. Mert nem használ összetett mondatokat. Pontosabban, nem vesszőt tesz ki a tagmondat végére. Hanem pontot. Mert az úgy súlyossá teszi a szöveget. Jelentőségteljessé. Meg különben is. Galharrow ilyen kemény. Még a mondatokat is félbeharapja. Sőt, a belső hangját is. Mert Galharrow ilyen kemény. Ja.
Valaki tán nem hiszi el?
spoiler
Az irodalmi stílus sokat dobhat egy könyv élvezhetőségén, de számomra, amit itt az író művelt már egyértelműen az olvashatóság rovására ment. És fordítás sem sikerült valami túl jól. Általában nincs bajom Benkő Ferenc fordításaival, sőt, de itt egyrészt ezt az eredeti angolban még talán csak-csak elviselhető töredezettséget mérsékelni kellett volna, másrészt a grimdarkra jellemző trágárság és vulgaritás túl gyakran ment át az én tűréshatáromat is átlépő tahó alpáriságba. spoiler

A legvégén persze az összes kavarás egy újabb gigantikus csatába kulminálódik, amiben megidéződik még Tolkien szelleme spoiler és még a Múmia egyes jelenetei is.
De az, hogy ez egész egy olyan minősíthetetlenül érzelgős és patetikus véget ér, amilyet, végképp kiverte nálam a biztosítékot.
Grimdark és az epic fantasy vegyíthető – Abercrombie mester jól is csinálja – de csak profi írói eszköztár bevetése mellett, végtelen cinizmussal és főleg az összetevőket érzelgősség nélkül adagolva lesz a végeredmény emészthetőbb, mint a mákoslecsó.

2 hozzászólás

Ed McDonald: Kárhozat

Ed McDonald: Kárhozat

A holló jele-sorozat befejező kötetében mindennél nagyobb veszély leselkedik az ismert világra, az istenek a végső összecsapásra készülnek.

A köztársaságot védő Névtelenek hatalma megtört: a Peremet, a köztársaság és a halhatatlan Mély Királyai közötti utolsó védvonalat végzetes katasztrófa sújtotta. Könyörtelen vörös esőzések árasztják el a vidéket, a homályban új szörnyetegek híznak a félelmen. Az Éjszárny parancsnokait egyesével vadásszák le, és még a halhatatlanoknak is meg kell tanulniuk a halál jelentését. A Mély Királyainak egyre nő az ereje, és készen állnak az utolsó nagy ütközetre.
Ryhalt Galharrow, az Éjszárnyak vezetője azonban távol van mindettől. A Kárhozat sosem látott mélységeibe merészkedett. A végtelen és fertőzött sivatag lénye a testébe költözött, megváltoztatta, és most a múltjának szellemei mindenhová elkísérik. Még a sötétség szívébe vezető, mindent eldöntő küldetésre is, aminek a tétje a világ fennmaradása.

Hirdetés