Voorhees értékelése


Voorhees>!
Jo Walton: A király békéje

Azt hiszem, a legőszintébb mondattal kell kezdenem ezt az értékelést: rég olvastam ennyire alacsony színvonalú fantasyt. A mű egyáltalán nem illeszkedik bele a Delta megszokottan magas színvonalú MesterMűvek sorozatába, és nagyon csodálkozom, hogy ennyi jó alkotás mellett miért pont ezt választották, hogy magyar nyelvre átültessék.

A kötet mintegy 16 évnyi történetet ölel fel, ennek megfelelően igen nagy léptékben halad előre, néhol azonban indokolatlanul lelassul, rendszerint a legkevésbé érdekfeszítő részeknél, amelyekről a szerző szeret mesélni. A gond leginkább az, hogy ami kis izgalmat tartogat ez a majdnem 500 oldal, azt elég hamar ledarálja. Rendszerint néhány bekezdésben.

A főhősnő se nem szimpatikus, se nem ellenszenves, végig közönyös marad. Hatalmas hiba, hogy nagy számú szereplőgárdát vonultat fel az írónő, a neveket esélyünk sincs megjegyezni, és senkit nem tudunk hova tenni, mivel a nagy idősík miatt a szereplők hol eltűnnek, hol feltűnnek. Földrajzilag hatalmas távolságot hidalnak át a szereplők, rengeteg különféle helyszín és ország felbukkan, amelyeket szintén nem tudunk követni vagy elhelyezni, mert nincs térképmelléklet (!), ami ilyen színvonalon szarvashiba, nem is tudom, hogy merték így kiadni. Szóval a cselekmény földrajzilag nyomon követhetetlen, a sok Caer-el kezdődő helységben pedig inkább csak elveszik az egyszeri olvasó.

Sulien mellett főszereplőnek leginkább Urdo tekinthető, akinek a karaktere több szempontból is érdekes. Figyelemre méltóan pozitív, a szerző nem fukarkodik a dícsérő jelzőkkel, piedesztálra emeli. A nagykirály ugyanakkor nagyon is emberi marad, van ideje az alattvalókkal beszélgetni, sőt, maga is egy katonai egységet vezet. Az országban megszámlálhatatlan (és megjegyezhetetlen) egyéb király is uralkodik, akik mind hűséget esküdtek Urdónak, akinek így lehetősége nyílt egységbe kovácsolni a különböző népeket. Ami leginkább érdekes, hogy Urdo olyan felvilágosult nézetet vall, ami leginkább a 17-18. században volt elterjedt, és semmiképpen sem köthető a 4-5. századhoz, amelybe történelmileg beágyazódik a regény. Megjelenik itt ugyanis a különböző népek békés egymás mellett élése, és a vallások egyenlősége is.

A regény történelmileg is teljesen hiteltelen. Artúr király, ha egyáltalán létezett, nem sokkal a rómaiak kivonulását követően uralkodhatott Britannia egy részén, nagyjából a 4-5. század környékén. A viking betörések azonban – akiknek a regénybeli megfelelői a jarnok – nagyjából 300 évvel később kezdődtek. Tehát a szerző két, egymástól több száz évre lévő történelmi kort mos egybe egymással. De ez még megbocsátható lenne, hiszen mégiscsak fantasyről van szó.

A regényt végig áthatja egyfajta szofisztikált valláskritika. A Fehér Isten vallása nyilvánvalóan a kereszténységnek feleltethető meg, ugyanakkor a szerző úgy ábrázolja, mintha nem is burkolt erőszakkal próbálnák áttéríteni a régi istenségek hívőt az új hitre. A kereszténységre azonban soha nem volt jellemző az erőszakos térítés (talán csak az ellenreformáció időszakában), ez a nyilvánvaló történelmi mellényúlás egyszerre bőszítő és hiteltelen. Különben sem csípem, ha valaki a saját véleményét beleszövi a regénybe.

Nehezen ment, nem csúszott, jobbra számítottam. Ennek ellenére befejezem a második kötettel, mert kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle a szerző, és nem szokásom sorozatokat félbehagyni. Mindenesetre ez most csalódás volt. Talán az első a deltás könyvek között.


Jo Walton: A király békéje

Jo Walton: A király békéje

A hatalmas vincai birodalmat kíméletlen barbár hordák söpörték el, s most hasonló sors fenyegeti egykori provinciáját, Tir Tanagiri szigetét. Megannyi civakodó kiskirály őrzi féltékenyen a maga uradalmát; de vajon meddig dacolhatnak a küszöbön álló katasztrófával?

Jarnhonból évről évre egyre többet fal fel a tenger, portyázásra és hódításra kényszerítve lakóit. Imáik meghallgattatásra találnak, mikor viszályvágyó isteneik egy meggyengült szigetországba vezetik őket.

A Fehér Isten papjai titokban nevelték fel kolostorukban Urdót, a sziget törvényes uralkodóját, s azóta is rendületlenül támogatják, remélvén, hogy égi patrónusuk zászlaja alatt egységbe kovácsolja a sziget összes lakóját és ősi szellemeit.

Megannyi akarat, de mit szeretne Urdo nagykirály, a sziget védelmezője? Békét. Ám a békét nem elég kiharcolni; meg is kell tartani.

S hogy kitől halljuk a történetet? Egy idős hölgytől, aki már csak az őszi napfényben mesél a gyerekeknek; aki tizenhét évesen tudta meg, mit jelent öregnek lenni; aki mindvégig töretlen hűséggel és hittel szolgálta királyát, népét és isteneit. Sulien ap Gwientől, Urdo nagykirály legvitézebb harcosától.

Jo Walton könyve az Artúr-mondakör lenyűgöző átirata, mely ékes bizonyítékát adja, hogy valóban csak tiszta forrásból érdemes meríteni.

A hűség, a vitézség és az igaz hazaszeretet regénye.