A_Nagy_Levin P értékelése


>!
A_Nagy_Levin P
S. A. Chakraborty: Rézkirályság

Hamis és unalmas.
A könyv felén is túl fogalmazódott meg bennem, hogy a könyv nem azt adja, amit ígér. Nincsenek közel-keleti, muszlim társadalmat és kultúrát bemutató, azzal érdekes együttest alkotó szereplők, történések, események, pedig a sorozatot az 1001 éjszaka csillogásának ígérete lengi körül. Nincs itt semmi, amitől ez ténylegesen „Islamicate Culture” lenne, eltekintve a turbánoktól, néhány névtől, helytől. Ez nem lenne baj, hiszen már Hauff is csak díszletnek használta a muszlim világot (megjegyzem, őt menti, hogy a XVIII, század végén, XIX. század elején ismerkedett meg Európa az 1001 éjszakával), de micsoda történeteket mondott el abban a díszletben!
És itt a baj. ha ez az egész „Islamicate” világ csak díszlet, akkor mindegy, hogy dzsinnekről, vagy elfekről, vagy angyalokról beszélünk. És itt nem az összehasonlító kultúrantropológiai megközelítést akarom hozni, hanem azt, hogy a dramaturgia szempontjából ezek egymással behelyettesíthető elemek. Az írónő maga távolította el a történetet a ténylegesen muszlim közegtől azzal, hogy egy kitalált világ kitalált lényeinek konfliktusairól ír, vagyis marad a világépítés és a konfliktus. A világépítés – az előbb kifejtett, a muszlim világtól eltávolító történetvezetés miatt – a klasszikus fantasy elemeit alkalmazza, csak nem elfek, orkok meg törpék vannak, hanem dzsinnek, máridok és ifrítek (az analógia a nevekig tart, nem a toposzokat hozza), és nem várakban, hanem palotákban, nem bőrvértben, hanem turbánnal, nem teleportkapun, hanem varázsszőnyegen. De semmi egyediség, semmi érdekes összeillesztése az ismert elemeknek, csak más néven nevezzük ugyanazokat.
Ha pedig azt veszem szemügyre, mit csinál ebben a kitalált világban, azt mondom, hogy gyenge a teljesítménye. Mégpedig azért, mert a százszor látott történet épp százszor látott történetnek tűnik.
Régi igazság: nem az a kérdés, mi van a történetben, hanem az, hogyan valósítja meg az író. És ez a megvalósítás tucatmunka. A könyv magyar kiadásának 360. és 370 oldala között van egy erős jelenet árulásról, csalódásról, emberek közötti viszonyokban támadó feszültségekről. És amikor olvastam, egy dél-amerikai szappanopera jelenetét láttam magam előtt, mert épp annyira vont be, épp annyira volt hiteles (alig). Ez pedig a szegényes írói eszköztárra, a gondosan kidolgozott és bemutatott szereplők (jellemek) hiányára utal. És ez magyarázatot kínál arra is, miért tűnt vontatottnak a könyv, miért nem sikerült bevonnia a történetnek.
Nem azt adja, amit ígér, és amit ad, az érdektelen.
Magyar kiadásról: A szöveg előállítása kapcsán (fordító és szerkesztő) is igaz az, amit általában az emberi kapcsolatokról tanultam: két ember kell hozzá, hogy jó legyen, de egy is elég, hogy ne működjön. Ebben az esetben úgy tűnk, még egy szerkesztői kör lett volna szükséges a szövegnek, ami jelen állapotában sokszor nyers, angolos maradt. Erre példa (sajnos, nem írtam ki az oldalszámot) az a mondat, amelyikben a szülő nők „gyermekágyon” halnak meg. Ez nem elképzelhetetlen, de szülő nők esetében „gyermekágyban” bekövetkezett halálról szokás beszélni.
Továbbá:
„Dzsamsídra szegezte melegségtől csillogó szemét” (412)
Inkább „melegen csillogó tekintetét”, esetleg – végképp elkerülendő a lázas beteg képének felderengését – „szeretetteljesen”.
„tette hozzá a párnakupacra biccentve” (412)
Inkább „párnakupac felé”, hogy ne legyen nevetséges a kép.
„ahogy az ital végigcsípte a torkát” (414)
Az ital nekem inkább „végigmarja”.
„hűvös szemmel végigmérte a feldúlt munkatáborban” (414)
Megintcsak „tekintettel”.
„felkapta a fejét egy csiklandozásra a csuklójánál” (414)
Nagyon angol. „Valami megcsiklandozta a csuklóját, mire felkapta a fejét”, vagy fordítva „felkapta a fejét, mert valami a csuklóját csiklandozta” (ebben még rím és alliteráció is van), mert a szöveg túl sűrű, jobb ilyenkor „kifordítani”, értelmezni.

Szóval, nyers maradt a szöveg.


S. A. Chakraborty: Rézkirályság

S. A. Chakraborty: Rézkirályság

S. A. Chakraborty folytatja a Bronzvárosban megkezdett elsöprő kalandot. Megteremt egy olyan világot, ahol a dzsinnek egyetlen csettintéssel lángokat idéznek, a vizeket pedig áthatja az ősi mágia; ahol a vér ugyanolyan veszélyes lehet, mint bármelyik bűbáj, és egy eszes kairói szélhámos átformálja egy királyság sorsát.

Nahri élete mindörökre megváltozott abban a pillanatban, amikor az egyik svindlije közben véletlenül megidézte Dárát, a félelmetes, rejtélyes dzsinnt. A lány kairói otthonából elragadva bekerült Dévábád fényűző királyi udvarába, ahol sebesen ráébredt, hogy a szélhámosi tehetsége nélkül nem sokáig marad életben.

A csatát követően, mely során Dára odaveszett Ali herceg kezétől, Dévábád bezárkózott. Nahri kénytelen új utat törni magának, méghozzá a szívét elrabló testőr védelme és a barátjának tekintett herceg bölcsessége nélkül. Ám miközben elfogadja az örökségét és a vele járó hatalmat, tudja, hogy igazából aranyketrecbe zárták: a király az egykor az ő családjának kijáró trónusról tartja szemmel, és egyetlen ballépés a törzse végét jelentheti.

Mindeközben Alit száműzték, amiért szembe mert szállni az apjával. Orgyilkosoktól üldöztetve hányódik ősei földjének könyörtelen rézszín homokján, és kénytelen azokra a félelmetes képességekre támaszkodni, amikkel a máridok – a kiszámíthatatlan vízszellemek – ajándékozták meg. De mindez azzal fenyeget, hogy feltárja a családja egy rég eltemetett titkát.

Az új évszázad közeledtével a dzsinnek ünneplésre gyűlnek Dévábád égig érő bronzfalai közt, ezalatt egy láthatatlan fenyegetés fortyog a sivár északon. Ez az erő egyenesen a város kapujára zúdítaná tűzviharát… és egy olyan harcos segítségét keresi, aki a világok között ragadt, és meghasonlott az elkerülhetetlen erőszakos kötelessége és a talán kiérdemelhetetlen béke között.

Hirdetés