kecske értékelése


kecske>!
Steven Erikson: The Crippled God

Végre megértettem Eriksont. Mármint nem az összes apró, rejtett infót, titkos szövetséget meg egyebet amivel tele van a könyv, hanem, hogy miért olyan amilyen. Aki azt mondja, hogy Erikson nem való mindenkinek, az igazából egy fél igazságot mond. A Malazai Bukottak Regéjében mindenki megtalálja az ízlésének leginkább megfelelő történetszálat, ez garantált, csak a többit kell tudni megtűrni. A fantasy kb minden alfajának sajátosságai visszaköszöntek a tíz gigászi köteten át, kisebb nagyobb mennyiségben. Emiatt azonban gyakran nehezen emészthető.
A Crippled God, mint záró kötet, méltó a korábbiakhoz, szenvedés pusztulás, jobbnál jobb csaták, WTF fordulatok, szóval minden ami kell, plusz humor és egy egyedi, utánozhatatlan hangulat, no meg az éles, szinte élő párbeszédek. Ugyanakkor, megvannak azok a nehézségei is mint az előző két három kötetnek, bár szerencsére kevésbé.
Összességében, nem lettem a Malaza szerelmese, bár még az első, kb 5 regényig meg volt rá az esély, de utána valahol átfordult egy olyan irányba, ami már kevésbé az én ízlésem, háttérbe szorultak a megszokott, megkedvelt, megszeretett karakterek és történetszálat, annak érdekében, hogy Tistéket, Forkul Assailokat meg minden féle népeket kövessünk, akikkel szerintem sokkal kevesebb oldalt is eltölthettünk volna, ha csak az volt a cél, hogy ne legyenek arctalan ellenségek. Ezek a részek, sehogy sem tudták felkelteni az érdeklődésem.
Eljöhet még az idő, amikor egyes köteteket újra előveszek, legnagyobb valószínűséggel az elejéről, de például a Dust of Dreams, biztos érintetlenül fog porosodni.spoiler
Thats all folks, hosszú, kemény hajsza volt, de a nehézségek és kellemetlenségek ellenére is, abszolút megérte.

PS.: ha valaki a lehető legtragikusabb, fájdalmasabb halálokról akar olvasni (nem brutalitás, hanem az olvasó szívét összetörő karakterhalálokról), akkor felejtsétek el Martint, Erikson a nagyobb kínzómester. spoiler


Steven Erikson: The Crippled God

Steven Erikson: The Crippled God

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Savaged by the K'Chain Nah'Ruk, the Bonehunters march for Kolanse, where waits an unknown fate. Tormented by questions, the army totters on the edge of mutiny, but Adjunct Tavore will not relent. One final act remains, if it is in her power, if she can hold her army together, if the shaky allegiances she has forged can survive all that is to come. A woman with no gifts of magic, deemed plain, unprepossessing, displaying nothing to instill loyalty or confidence, Tavore Paran of House Paran means to challenge the gods – if her own troops don't kill her first.

Awaiting Tavore and her allies are the Forkrul Assail, the final arbiters of humanity. Drawing upon an alien power terrible in its magnitude, they seek to cleanse the world, to annihilate every human, every civilization, in order to begin anew. They welcome the coming conflagration of slaughter, for it shall be of their own devising, and it pleases them to know that, in the midst of the enemies gathering against them, there shall be betrayal. In the realm of Kurald Galain, home to the long lost city of Kharkanas, a mass of refugees stand upon the First Shore. Commanded by Yedan Derryg, the Watch, they await the breaching of Lightfall, and the coming of the Tiste Liosan. This is a war they cannot win, and they will die in the name of an empty city and a queen with no subjects.

Elsewhere, the three Elder Gods, Kilmandaros, Errastas and Sechul Lath, work to shatter the chains binding Korabas, the Otataral Dragon, and release her from her eternal prison. Once freed, she will be a force of utter devastation, and against her no mortal can stand. At the Gates of Starvald Demelain, the Azath House sealing the portal is dying. Soon will come the Eleint, and once more, there will be dragons in the world. And so, in a far away land and beneath indifferent skies, the final cataclysmic chapter in the extraordinary 'Malazan Book of the Fallen' begins.

Hirdetés