balagesh IP értékelése


>!
balagesh IP
Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete

Az irodalmat szeretem. Abból is azt, amit a magas- előtaggal látok el. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi az, azt viszont tudom, hogy a tartalom sokszor fölébekerekedik. Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon lehet-e írni, illetve olvasni pszichológusi végzettség + néhány év gyakorlat nélkül. Mindenesetre én csak azért nem tudok könyvet ajánlani, mert fontos dologról szól. Van egy megszövegezési, megszerkesztettségi tartomány, amibe beilleszthetőnek kell lennie a szövegnek. Ha ezen a területen belül van, különösen ha annak egy kitüntetett sávjában, akkor fontossá válik a témájának a feldolgozottsága is. Mindegy, hogy egy zavaros mexikói családtörténet vagy egy logikusnak tűnő gyilkosság az alapja. Mindegy, hogy a magány, a sikertelenség vagy a szerelem van-e a középpontjában. Ha nem oda esik, attól még a téma egyébként érdekelhet, legfeljebb nem abban a szövegben (akár nem is fikcióban, hanem cikkekben, vallomásokban, kézikönyvekben).
Eleinte csak annyit állapítottam meg, hogy nem dobott ki a szöveg magából. Nem volt suta, szájbarágós, sem olyasmi, ami egyértelműen mutatta volna, ez nem az a magasnak hívott tartomány. Azért küzdöttem azzal, amit @gályanapló kimondott: „Biztos kézzel megírt lektűr.” Nem szeretném, ha a profizmus dicséretét elvitatnánk gályanaplótól.
Még egyszer egészében elolvastam, és már biztos vagyok, hogy számomra nem lektűr. Persze, könnyen hozzáférhető a szöveg. Nem állít különösebb kihívás elé. De a második olvasásnál is tudott adni, tudta mutatni magát. Feltárt valamit a szerkezetéből. Akár azt, amit Kustos Júlia „az egész könyvön átívelő Teréz-kép folytatólagosságá”-nak nevez. link A mű elején mégiscsak az áll: regény – nem pedig ilyesmi: három variáció egy témára. Erről a regénységről lehetne vitatkozni. Gondolkodni.
Nem akarok a lélekről (túl sokat) beszélni itt. Az érintések motívumairól szóltak mások is. A szempont evidens: mi más váltana ki a testből emlékezést, ha nem az érintés/érintkezés? A beszéd pedig nyelvi érintkezés. Érintéstől, érintkezéstől, legyen szó akár csak nyelviről, miért is ne riadna a túlélő?
A szöveg erénye, hogy az egészet felépítő apró részletek zöme erős, kontúros helyzet. A lakonikus mondatok egyben tartják a nagy egészet. A fordítatlan és cím nélküli részletek, illetve a címmel megjelölt, két nyelven is elérhető cikkelyek között többnyire nem láttam igazi különbséget. Néha az utóbbiak is szituatívak, legfeljebb még erősebben jellemző rájuk a sűrítés.
Az első részben a táj szimbolikája tetszett: a lakótelep földje meggyalázott föld, ám újrahasznosítják élőhelyként. Ennek a résznek a zárása szinte csodás: kórházban látjuk a szereplőt, sejthető fizikai gyógyulásban, ahol a férj is jelen van. Vagyis: kimozdult a komfortzónájából, és képes volt a felesége és annak igényei után menni. Muszáj volt ezt leírnom, mert a fojtogató légkör szinte elfedi ezt a részletet.
A második rész külföldi terepe, úgy látom, hajlamos elfedni, hogy itt a beilleszkedési problémák nem helyspecifikusak. A külföldön levés, egy olyan külföldön, ahol szinte nem is lehet kapcsolat a helyiekkel, ahol sok a frissen érkezett, természetessé tudja csalni az idegenséget. Mindazonáltal a város felé mozgás itt is gyógyulás-, szabadulástörténet.
A harmadik résszel tudtam a legkevésbé boldogulni. Az szépen kirajzolódott előttem, hogy az első részben nincs jelen idejű erőszak. A másodikban már megjelenik. A harmadikban viszont sok az olyan jelenet, ami a dühöt, az összeütközést, a bosszút veszi elő. Pozitív a könyv – ezt nehéz látni. Itt is van valamiféle öngyógyítási törekvés. De ezek már pszichológiai kérdések, ugye? Amikről lehet beszélni, hiszen van annyira jó a szöveg, hogy gondolkodjunk rajta. Vele.
+ Az önirónia csodájáról: a 3. résznél az egyébként telitalálat kislányfotó alatt a szótárból kiszedett szócikk ez: r Literat°urpreis irodalmi díj.

6 hozzászólás

Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete

Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete

„Anyám már akkor tudta, amikor behúztam magam után a kaput. A kutya nyüszítéséből hallotta, vagy a nehéz lépteimben és a cipőm egyenetlen kopogásában ismerte fel. Mindig tudta, gyerekkorom óta, előtte a nagyanyám is, és korábban a dédi. Anyám volt az utolsó az anyák sorában. Ölükbe eresztették a stoppolt zoknit, letették a hámozókést, úgy füleltek, félrehajtott fejjel, aztán aprót bólintottak, csak úgy, maguknak.”

Teréz az idősgondozóként dolgozó egyedülálló anya, a falusi idillben élő kisgyerekes orvosnő és az egyetemi város magányos patológusa. Ő az, aki elhagyta az országot, ahol mindent jól ismert, hogy idegenek között keresse a szabadság és a felejtés lehetőségét. Három nyelven gondolkodik és hallgatja el a gyerekkor emlékeit. Teréz története töredékes és mégis univerzális elbeszélése egy trauma utóéletének.

Hirdetés