vicomte P értékelése


>!
vicomte P
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz

_… majd mind boldogan éltek, amíg…_
Nem, ez nem az a mese!

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak személyesen ismerem az írónőt, de részt vettem egy eseményen tavaly nyáron, ahol a már majdnem kész regény több részletét is felolvasta néhányunknak, úgyhogy most, mikor a kész könyvet olvastam, a szöveg gyakran az ő hangján, az ő hangsúlyaival csendült fel a fejemben. Ez pedig bizonyos értelemben zavarba ejtően intim élmény volt.

Bár az egyik legnagyobb fordulattal spoiler tisztában voltam, de ez mit sem vont le a szöveg átütő erejéből. Én a regény olvasása során javarészt el tudtam vonatkoztatni a korábban hallottaktól, és legalább annyira feszülten vártam, hogy választ kapjak a Hogyan és miért? és a Hogyan tovább? kérdésekre, mintha mit sem tudtam volna ezekről a részletekről.

Attól, hogy tudtam, mi következik, még nem lett kevésbé erős spoiler hatású az a bizonyos esemény. S az, hogy ebből a helyzetből milyen, még az eddiginél is mélyebb dráma bontakozik ki, és hogy milyen módon tudja spoiler Csilla feloldani a kínzó kérdéseket folyamatos feszültségben tartotta az olvasói énemet.
Aki eljutott az sorozatban idáig, nem fog meglepődni, hogy drámai helyzetekből a trilógia záró kötetében egyébként sincs hiány. Már az előző részek kapcsán is írtam, bármennyire is népmeseinek tűnnek az alapok, de valójában a sokkal komorabb hangulatú balladák adják meg ennek a történetnek a mágikus gyökereit. Az Ezüstkézben pedig a balladák szabályai szerint számos szereplő szembesül azzal, hogy a szándékaik és a tényleges tetteik következménye között milyen irgalmatlan mély a szakadék. Olyan szakadék ez, amelynek peremén egyensúlyozva és a mélységet bámulva nagy a csábítás, hogy bele is vessék magukat…

Az írói mondanivaló azt hiszem, hogy ebben a kötetben lett a legrétegzettebb és itt érett be igazán. A felnövés történetként induló, családi traumákat érzékenyen bemutató ifjúsági regény bábját már az Üveghegyben levetkőzte a történet: ott már kőkeményen központi szerepet játszott, hogy mindennek ára, és minden szónak súlya van. Azonban azok a megpróbáltatások, erkölcsi és morális dilemmák, amelyekkel az Ezüstkéz cselekményének bonyolítása során a szereplőknek meg kell birkózni már olyan kegyetlenek, hogy bárkit megtörnének.
De jobb, ha nem feledkezünk meg arról, hogy Tündérországban nem attól válik valaki hőssé, hogy bátran meg mer küzdeni a világot felzabálni kész elátkozott sárkánnyal, hanem attól, hogy képes szembenézni azzal az összetört tükörrel is, amelynek minden egyes szilánkjában egy-egy újabb hibája rajzolódik ki fájdalmasan.
Ebben a részben már szinte csak Tündérországban zajlanak az események és bár továbbra is tinédzser Emese marad az egyik főszereplő, de a többi szereplő is több teret kap. Nem csak Lóna, Firene és Kő kerülnek még inkább fókuszba, ahogy az várható volt, de Tündérország megszokott rendjének felborítását drámai módon elérő Hercsóknak, a szarvas-tündérnek a lelkét rágó vágyaiba és félelmeibe is bepillantást nyerünk, és végre töviről-hegyére megismerhetjük Rabonbán elátkozásának keserű históriáját, továbbá megtudhatjuk azt is, hogy ki és miért rabolta el tőle a szívét hosszú-hosszú idővel ezelőtt.

S bár értettem Emese dühét, csalódottságát és kétségeit, átéreztem Lóna szenvedését, aki anyaként és feleségként is számos rossz döntést hozott, amelyek következményeivel meg kell tanulnia együtt élni, de vajon mit árul el az én törött tükörképemről, hogy a könyv szereplői közül Rabonbánnal, a szívtelen Fekete Herceggel találtam magam önazonosnak?


Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz

Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz

Eltört a világ, meghasadt az Üveghegy, felbolydult egész Szépország: az álom, amely évszázadokon át markában tartotta a Rengeteget, és peremén a végzetnők hegyét, elillan. Megszűnik a varázslat, amely fogságba ejtette a hegybe zárt sárkányt, és elkezdenek ébredezni az eddig alvó fák, állatok, tündérnépek – és a félelem is.

Emese mögött hosszú, súlyos döntésekkel szegélyezett út áll, de még mindig messze a vége, ráadásul egy olyan világban kell helyt állnia, ahol még a sorsszálakat fürkésző végzetnők is rettegnek a jövőtől. Ha a rendíthetetlen lány csakugyan az Ezüstkezű néven ismert hős, akkor ő lesz az, aki mindenkit megment, ám ebben senki, még ő maga sem lehet biztos. Lehet, hogy Szépország csak Rabonbánra számíthat, a tündérbirodalom régi rendje azonban olyan gyökeresen átalakul, hogy talán még a megkeseredett lovag sem tehet érte semmit.

Kleinheincz Csilla Ólomerdője 2007-es megjelenése óta a magyar fantasyirodalom klasszikusa lett, a trilógia régóta várt befejező része pedig nem egyszerűen méltó lezárás, hanem meglepetésekkel teli és szívszorító regény a hősszerepről, a sors szőtteséről és a változás áráról.

Hirdetés