vicomte P értékelése


>!
vicomte P
Moskát Anita: Irha és bőr

Ez a regény vált számomra az elmúlt 10 év talán legellentmondásosabb olvasmányélményévé, s ha mindehhez hozzáteszem, hogy ennyi érzést és ilyen mély indulatot ritkán váltanak ki belőlem egy regény szereplői és eseményei, akkor kijelenthetem, hogy az írónő beteljesítette a küldetését, mivel emlékezeteset alkotott.
Holott ez a könyv folyton szembement az olvasói elvárásaimmal, és azt többnyire én is nehezen tolerálom.

Néhány napja a ViTa-n volt egy hosszabb beszélgetés a szerzővel, amely segített megfogalmaznom, hogy mi az az érzés, ami miatt minden értéke és emlékezetessége ellenére sem szerettem olvasni magát a könyvet.
Nem azért, mert a szereplők nem szimpatikusak. Számomra nem feltétlen elvárás egy regényben, hogy legyenek olyan hősök, akikkel azonosulni tudok, pontosan elég, ha értem és hitelesnek tartom a motivációjukat.
Nem azért, mert a világ, amelyben az események zajlanak elkeserítően kisszerű, korlátolt, közönyös és képmutató. A Földről és Magyarországról beszélünk, és bármennyire is alternatív valóságszálon zajlanak az események, de meggyőződésem, hogy az általunk ismert világban a regényben leírtnál brutálisabb és cinikusabb lenne a megoldás, ahogy a hatalom a fajzatok által jelentett problémát kezelné.
Nem is azért, mert a fajzatok a maguk biológiai, testi valójukban olyan groteszkek, mintha egy Bosch képről szabadultak volna el, s maga a Teremtés pedig horrorfilmbe illően bizarr és visszataszító aktus. A regény szempontjából esszenciális, hogy mindez így történjen, mivel a fajzatok testi és lelki deformitása jelenti a konfliktus magját.

Hanem azért, mert ez a könyv maga is egy fajzat.
Egy kiméra, amelyben nem keverednek és szervesülnek a különböző zsánerekre jellemző elemek, hanem egymás mellett léteznek.
A világépítés során a biológia, a politika, a gazdaság és a média józan sártégláiból rakott építmény tetejére felhágva az olvasó számára kiderül, hogy Bábel tornya épült itt, amelyről a szerző egy mozdulattal emeli el a történetet a materialista transzcendencia* síkjára.
Ezt pedig én személy szerint az olvasóval kötött társadalmi szerződés felrúgásának éltem meg.
Az, hogy a fajzatok biológia és genetikai jellemzői egy ennyire transzcendens magyarázathoz kötődnek, de ennek ellenére biomechanika szinten korlátozva lettek spoiler, allegorikussá tette a szerepüket, holott a regény tudatosan küzd az ellen, hogy allegóriának tekintse az olvasó őket.

Ez az egyik oka, hogy a regény – számomra legalábbis – besorolhatatlanná vált: nem volt sem fantasy, sem mágikus realizmus, sem weird, sem horror, sem pedig allegorikus társadalomkritika. Mégis egyszerre volt mindez. Ezért is volt kényelmetlen élmény az olvasása, mivel folyamatosan az olvasói elvárásaim felülvizsgálatára kényszerített, és el kellett fogadnom valamit, ami nem sokszínűnek, hanem torznak tűnt a számomra, akár az emberek számára a fajzatok.

Ehhez az elfogadáshoz Moskát Anita tehetsége segített hozzá, aki hozzáértő íróként teszi a dolgát, és rendületlenül tör a célja felé, amely során egyre mélyebbre és mélyebbre merülünk a mocsokba és a kétségbeesésbe. A szereplői ezen út során kénytelenek szembenézni magukkal, és a regény végére nem csak sikerül felfogniuk, hogy az önzésük és a gyűlöletük milyen pusztító mindenre és mindenkire nézve, de a felelősségérzet csírája is megjelenik bennük.

Ha van – és miért ne lenne, még akkor is, ha az írónő nem annak szánta? – allegorikus olvasata a fajzatok küzdelmének a világban elfoglalandó helyükért, akkor az számomra a generációk összeütközésével volt analóg. Amelyben a megismert fajzatok a Z, míg az emberek az X generáció jellegzetes tulajdonságait mutatták.
A fajzatok esetében ugyanolyan, információs-fogyasztói társadalom, és a feladatára alkalmatlan – rideg, közönyös vagy épp teljesíthetetlen elvárásokat támasztó – szülők által megnyomorított, helyüket és céljukat nem találó tömegről beszélünk, akik tudás helyett információt, célok helyett mohóságot, eltökéltség helyett akarnokságot, belátás és türelem helyett sértettséget és frusztrációt szívtak magukba.
Akiket pedig jobban megismertünk, azok mindezek mellett önzők, nárcisztikusak, dühösek és gyávák is. Akik valójában csak magukkal, a sérült egójuk ápolgatásával törődnek, de valójában semmiért nem hajlandóak felelősséget vállalni. Akik a világot a saját kényükre-kedvükre akarnák formálni, mindegy, hogy kit és milyen mértékben nyomorítanak meg vele, vagy hogy milyen katasztrófához vezethet ez a dolog.

A magam részéről csak remélni tudom, hogy azok számára, akik elolvassák ezt a regényt, azok nem csak a másság elfogadásával kapcsolatban lesznek belátóbbak, de talán elgondolkoznak azon is, hogy mit jelent valójában felelősséget vállalni a tetteinkért.

* spoiler

5 hozzászólás

Moskát Anita: Irha és bőr

Moskát Anita: Irha és bőr

Alig két évtizede állatok milliói bábozódtak be világszerte, hogy aztán félig emberré alakulva bújjanak elő. Az emberiségnek hozzá kellett szoknia, hogy többé nem a Homo sapiens az egyetlen értelmes faj, és hogy a teremtés újabb hullámai megállíthatatlanok. A fajzatok élethez való joga azóta is heves viták tárgya, és amikor Magyarországon népszavazásra kerül a kérdés, hogy az itt élő, gettókba zárt és bérmunkásként dolgoztatott fajzatokat törvényileg embereknek tekintsék-e, a fal mindkét oldalán kiélesedik a helyzet.
August, a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezet kampánymenedzsere minden eszközt megragad, hogy a közvéleményt a fajzatok oldalára állítsa, de hamarosan ő kerül kínos vizsgálódások kereszttüzébe. Pilar, a világtól elzártan, televízió előtt felnőtt borz minden állatnak segítene, ám barátait és feladatát is rosszul választja meg. Kirill, az őzfajzat blogger a fajzatok történeteit írja meg, hogy hangot adjon az elnyomottaknak, a gettó mélyén pedig mindent elsöprő sztorira bukkan.
Moskát Anita, a Horgonyhely szerzője harmadik regényében brutálisan eredeti és kíméletlen világot tár elénk, amelyben szervesen összeolvad az állat és az ember. Ez a történet garantáltan sokáig velünk marad: bekúszik a bőrünk – vagy irhánk – alá.

Hirdetés