ViraMors P értékelése


>!
ViraMors P
R. F. Kuang: Mákháború

A semmiből jött. Nem fog visszamenni a semmibe.

Fel fog emészteni a tűz. Megtalálni az istenünket annyit tesz, mint megtalálni a földi poklot, kis harcos. Csak égsz és égsz majd, és soha nem találsz békére.

Bár látom a potenciált a világban és egyik-másik ötletben, végeredménybe be nem váltott ígéretnek érzem a könyvet. A különleges képességgel megáldott (háborús) árva ismerkedik a nagyvilággal és/vagy a háborúval nem egy újkeletű sztorivonal, de a kínai háttér sokat dobhatott volna rajta, ha a világot és minden egyebet nem nyomja el Zsin állandó kínlódása. Egy darabig értékeltem, hogy mennyire elszántnak tűnik, de a könyv első harmada nekem annyira Hamupipőke és Harry Potter közös gyermekének hatott, hogy akkortájt meg emiatt húztam a szám. Később aztán csak szimplán irritált a lányka az állandó nyűglődéssel, azzal, hogy a katonai iskolában elfelejtették megtanítani neki a parancs, parancslánc, parancsnok kifejezések jelentését és azzal, hogy alig ért valamihez, mégis rendszeresen okosabb akar lenni. De hagyott maga után kívánnivalót a hadsereg is, ami időnként meghökkentő naivitásról adott számot, és a parancsnok, aki mintha nem tudta volna eldönteni, hogy felettese vagy haverja a beosztottainak.
Mindezt különösen annak fényében sajnálom, hogy voltak olyan részek, amik kifejezetten tetszettek. Főleg a szellemvilágban játszódó jelenetek és a többé-kevésbé transzban lefolytatott harcok határozottan jók voltak, a Zsin képességének használatára vonatkozó pro és kontra érvek pedig minimum érdekesek, de ahhoz, hogy igazán hatásosak legyenek, szerintem sokkal többet kellett volna a háttérről tudnunk. Az istenekről, az eltűnésükről, a sámánokról, a drogok elterjedéséről és használatukról… stb…
Így, hogy ezek jórészt kimaradtak, olyan érzésem van a végére, mintha egy hosszú bevezetőt olvastam volna, ahol a miértek viszonylag keveset számítanak, a lényeg annyi, hogy Zsint semmiből eljuttassák arra a pontra, ahol a könyv véget ér, hogy aztán a következőben belekezdhessen valamibe… Őszinte leszek: nekem erre bő 570 oldal kicsit nagyon sok.

2 hozzászólás

R. F. Kuang: Mákháború

R. F. Kuang: Mákháború

Nikant elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.
Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.
Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét. A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez. Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.

Hirdetés