vicomte P értékelése


>!
vicomte P
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Ez a könyv az egyik remek példája annak, hogy egy intelligens író hogyan képes a geek-faktorra és a humorra úgy ráépíteni egy teljes regényt, hogy annak komoly mondanivalója legyen, és ne a nosztalgiabiciklire akarja felültetni az olvasóját*. Mert ez a könyv a sablonos felütés ellenére számos erkölcsi és etikai kérdést szegez gyakran humorosan, mégis kényelmetlenül a szereplőknek (és nyilván az olvasónak is), ami miatt bármilyen könnyen olvasható is a sztori, mégis kellően elgondolkoztató lesz a mondanivalója.

Tchaikovsky ugyanis fogta magát, és gyökeresen más megvilágításba helyezte a azokat a legordasabb fantasy kliséket és közhelyeket, amelyeket rutinszerűen és kínosan fantáziátlanul használnak a kisiparos kvalitású szerzők, a regények és szerepjátékok megírása során.
Az írót, mint közismert pókfanatikust nyilván időtlen idők óta zavarhatta, hogy A Gyűrűk Urában és számos annak farvizén született műben milyen eredendően gonosznak ábrázolják ezeket a nyolclábúakat, úgyhogy a regény egyik kulcsszereplőjévé egy intelligens spoiler pókot tett meg, amely katalizátorként hat a többi szereplőre is.

A történet pedig, amelybe beleszövi ezt a merőben új figurát egy olyan küldetés jellegű fantasy, aminek a főbb fordulatai már az argonauták idején is elkoptatottaknak számítottak, mégis a fantasyírók előszeretettel használják, mert – lássuk be – nem csupán biztonságos, de tényleg olvasóbarát megoldás is.
A regény kezdetén egy első ránézésére tipikus AD&D kalandozó csapat – egy prófécia által kiválasztott papnő, egy felszentelt lovag, egy pusztító erőknek parancsoló varázsló, egy vadonjáró íjásznő és egy vonakodó, kényszerből velük tartó tolvaj – a jóslatot követve behatol az óriás pókok erdejébe, hogy megszerezzen két dolgot, ami a világot és a fény oldalán álló népeket rettegésbe tartó Sötét Úr legyőzéséhez szükséges. Hosszas harc és alkudozást követően a hősök kicsikarják a pókok öreganyjától a méregfullánkot, amellyel el lehet pusztítani a Darveziant, a jelenlegi Sötét Urat, ám a másik fontos dolog, a pókösvény térképe – mely felfedné azt a rejtekutat, amelyen észrevétlenül meg lehet közelíteni a Sötét Urat – helyett kénytelenek maguk mellé fogadni Nth-t, az egyik óriáspókot, mint kalauzt.
A kaland során nagyon gyorsan kiderül, hogy a kalandozó csapat tagjai messze nem makulátlan hősök, és nem csak amolyan „a mesélő kedvéért kitalálok valami sötét foltot a múltamban, mer' az különben is menő” jelleggel, hanem baromi komoly pszichés defektusokkal küzdenek. A mágus nárcisztikus, megalomán és klinikai szinten szociopata. A lovag nemcsak abuzív megamacho, de süt belőle az idegengyűlölet is. Az íjásznő hisztérikus szintig hajszolva magát birkózik a férfijogú társadalom nemi sztereotípiáival és a saját elfojtott emlékeivel. A papnő a saját kiválasztottsága fölött érzett bizonytalanságát és félelmeit a merev viselkedéssel és önmagát fanatizmusba lovalva próbálja leplezni. A tolvaj az egyetlen, aki bár elég cinikus és nem is túl bátor, mégis képes másokra is odafigyelni.
És erre szükség is van, mivel Nth, mint útitárs nem csak erősen irritálja a többieket, de a legrosszabbat hozza ki belőlük.
A regény során az összes szereplő szembesül a saját legsötétebb oldalával és kétségeivel és spoiler elég radikálisan meg is változnak, de egyikük sem megy végig olyan nehéz úton, mint Nth, aki a rá kimondott varázslat miatt mérhetetlenül idegenné válik a világban és folyamatos önvizsgálatra kényszerül, hogy ki is lett így belőle.

Az elkerülhetetlen végső összecsapás Darveziannal, a Sötét Úrral pedig nem csak véglegesen lezárja a Fény és Sötétség évezredes harcát spoiler, hanem megmutatja, hogy a e két szélsőség között nem a szürke árnyalatai, hanem ezerféle szín is megtalálható.
És ez akkor is fontos üzenet, ha egyesek számára kicsit riasztó lehet, hogy ehhez egy pókot használ fel fénytörő prizmaként.

* Igen, ez a könyv az RPO antitézise. :P

9 hozzászólás

Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Adrian Tchaikovsky: Pókfény

A Fény és a Sötétség örök harcában mindig is egy prófécia segített legyőzni a gonosz seregeit. Egy ilyen jóslat utasításait követve próbálja hősök egy kis csapata megszabadítani a világot Darveziantól, a Sötét Úrtól. Hosszú, kalandos útjukon szembe kell nézniük szörnyekkel, óriási pókokkal, véráldozatra szomjazó őrült szektákkal, és saját gyengeségeikkel. A pókok erdejéből a Szent Városon keresztül a gonosz tornyáig szokatlan vezetőt követnek: egy óriáspókot, amit a csapat mágusa kényszerűségből emberré változtatott.
Legalábbis… nagyjából.

Adrian Tchaikovsky, Az idő gyermekei és a Hadállat szerzője ebben az első látásra klasszikus alapokra épülő, mégis modern, sötét humorral átszőtt fantasy regényében ugyanazokat a témákat dolgozza fel merőben más fényben, mint amelyekért a magyar olvasók is annyira megkedvelték. Emberség és emberiesség, empátia és gyűlölet, felelősség és álnokság – minderre egy nem ember szereplő látószögén át tart görbe tükröt.

Hirdetés