CaptainV P értékelése


>!
CaptainV P
R. F. Kuang: Mákháború

Lehet, hogy az idén olvasott rengeteg középszerű olvasmányélmény teszi, de most nagyon tudtam értékelni egy olyan regényt, ami alapvetően ismerős, nem megterhelő befogadni, kis dolgokban viszont mégis képes megadni a felfedezés örömét, a lendületet. Az „ismerőst” ne úgy értsétek, hogy „eredetiség nélküli”, egyszerűen csak az epikus és a military fantasy keretei együtt már kapásból meghatározzák, merre dübörögjön a történet: a kataklizma-szerű háború felé. És azért az olyan nagyon más nem szokott lenni, mint a legutóbb olvasott kataklizma-szerű háború. Amivel mindez fel van töltve, az lett nekem szórakoztató, olvasmányos és átérezhető, illetve azt is meg tudom tapsolni, hogy minden világos volt, mint nap, tökéletes átjöttek az infók. Néha kicsit talán túlságosan is, az önismétlést, a túlhangsúlyozást, a nyilvánvalón és a tényeken való többszöri rugózást továbbra sem szeretem, de, mondom, legalább minden világos volt, mint a nap.
A karakterek, akármennyire is tetszettek, minimális hiányérzetet hagytak bennem, de velük kapcsolatban el tudom hinni, hogy csak ki kell várni, mire – nem csak két ember, hanem – mindenki jobban kibontásra kerül, hogy igazán látszódjanak a távlatok, amiket ezek a valóban rendkívüli sámánképességek jelölnek ki nekik, és rajtuk keresztül a világnak. Remélem, hogy itt tényleg nagy őrületekre lehet számítani, ugyanakkor nem nagyon látom magam előtt, hogy jelentősen kilépne majd az eddigi mederből a szerző – ha végül így maradunk, ilyen minőségben, én akkor is megleszek, de olyan jó lenne, ha kiderülne, hogy egyre több és több kraft került a folytatásba.


R. F. Kuang: Mákháború

R. F. Kuang: Mákháború

Nikant elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.
Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.
Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét. A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez. Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.

Hirdetés