tiborszerintabor P értékelése


tiborszerintabor P>!
J. E. Lovelock: Gaia halványuló arca

James Lovelock az 1979-ben megjelent Gaia című könyv ismert szerzője, akihez a „Gaia-elképzelés”, avagy az „élő Föld”-koncepció kapcsolódik. Az elképzelés szerint a Föld egy szuperorganizmus, ami úgy viselkedik, mint egy élőlény: képes globális „belső folyamatait” (óceánok sótartalma, nyomelemek körforgása) szabályozni, azaz olyan hatást kelt, mintha egy „gondoskodó anyaként” igyekezne harmóniában tartani a rendszert. Az elképzelés része az is, hogy a Föld élő és élettelen részei egymással szorosan összefüggő, egymásra és a bolygóra ható rendszert és szerves egészet alkotnak, így például az élőlények biológiai funkciói képesek különböző légköri gázok mennyiségét vagy a bolygó felszínének hőmérsékletét befolyásolni. Ez azt jelenti, hogy nem csak a környezet hat az előlényekre, hanem az élőlények is hatással vannak a környezetre,

A szerző második Gaia-könyve a 2007-ben megjelent Gaia bosszúja, amelyben az első Gaia könyvben alábecsült környezeti károkat és ennek következményeit már reálisabban mérte fel. A könyv arról szól, hogy a Föld az emberi beavatkozások hatására, szennyezések és más káros tevékenységek miatt „megbetegedett”. A bolygó „belázasodott”, ezt jelzi a globális felmelegedés, illetve néha a „hideg rázza”, ezt jelzik a rendkívüli hidegek. A Föld természeti erőforrásaiból ki lett fosztva, ki lett zsigerelve, emiatt a bolygó „vajúdik”, „agonizál”, „apátiába került”, ezt jelzik a földrengések, hurrikánok, cunamik. A helyreállító hatású negatív feedback helyett a romboló pozitív feedback válik meghatározóvá a bolygó önszabályozásában. Közös feladatunk az, hogy a Földet próbáljuk megmenteni.

Az első Gaia-könyv után 30 évvel, 2009-ben megjelent könyvében a szerző azt írja, hogy komoly éghajlati változások előtt áll a világ: a globális felmelegedés hatására elolvadnak az északi és déli területek, és viszonylag kevés terület marad majd ember által lakható. Az élhető „mentőcsónakszigetek” és „kontinentális oázisok” azonban szűkében lesznek az élettérnek, az energiának és az élelmiszernek, ezért az itt élő közösségeknek a túlélésre kell berendezkedniük, A szerző szerint „természetes” energiaforrásokra (bioüzemanyag-gyártás, szélerőművek, stb.) alapozva nem lehet energiával ellátni a kialakuló „megavárosokat”, ezért szükség van atomerőművekre.

A szerző a Földet egy víz alatt úszó tengeralattjáróhoz hasonlítja. A tengeralattjáró különlegessége, hogy képes belső rendszerét szabályozni, ugyanakkor egy zárt, véges erőforrásokkal és korlátozott lehetőségekkel rendelkező rendszerről van szó. A tengeralattjáróban épelméjű embernek nem jutna eszébe fosszilis tüzelőanyagot elégetni, mert az nyilván nem tenne jót a belső klímának. A szerző szerint az emberiség olyan helyzetben van, mint egy víz alatt veszélybe került tengeralattjáró, amelyben van mód a megmenekülésre, de a legénységnek csak néhány tagja menekülhet meg. A dilemma: ki maradjon életben?

A szerző leírja, jelenleg a fő energiaforrások a fosszilis tüzelőanyagokból nyert energia, a nukleáris energia, valamint víz energiája. A szerző szerint a fosszilis tüzelőanyagokkal kapcsolatos legnagyobb probléma a felhasználás, elégetés tempója, aminek hátterében a túlnépesedés áll. A fosszilis tüzelőanyagok sem egyformák: a legkárosabb a rossz hatásfokkal égetett szén, míg a legjobb hatásfokú és legkevésbé szennyező a földgáz. A földgáz fő alkotórésze a metán, amelynek molekulája 4 hidrogénatomot és egy szénatomot tartalmaz. A metán elégetésekor az energia nagyjából felét a hidrogén adja, melynek égésterméke a víz, míg a széné ugyan a szén-dioxid, de csak feleannyi, mint amennyi szén vagy kőolaj elégetésekor keletkezik.

A szerző szerint a nem környezetszennyező atomerőművek jelentik a megoldást az energiaproblémákra. A szerző szerint a nukleáris létesítmények működtetésével kapcsolatos rengeteg hazugság és rágalom él a köztudatban, aki szerint „ötven év alatt az atomenergia-ipar összes áldozatának a száma az egész világon nem érte el a százat”. Szerinte, ha a csernobili erőműblokk-robbanás idején nem nyugat, hanem kelet felé fújt volna a szél, ez a baleset soha nem került volna be a köztudatba. Szerinte az 1986-os üzemi baleset „jelentéktelen esemény” volt az indiai Bhopalban 1984-ben történt, közvetlenül ezrek halálát és százezrek maradandó károsodását okozó ipari katasztrófához képest. A szerző szerint a nukleáris baleseteket hisztérikusan túlreagálja a média: „ha egy nukleáris erőmű mérnöke Japánban a lábára ejt egy csavarkulcsot, és elsősegélyben részesül, akkor ez a főcímes hír jelenik meg a napilapokban: „Komoly baleset egy japán atomerőműben”.”

Szerinte a nap hőenergiájának hasznosítása a legígéretesebb a megújuló energiaforrások közül (lásd napelemek, (koncentrált) nap(hő)erőművek), illetve szükség van új energiaforrások kifejlesztésére is. A fejlesztések terén figyelembe kell venni, hogy egy találmány feltalálása és annak gyakorlatban való tömeges alkalmazása között gyakran több évtized telik el, adott esetben 40-50 év. Az energiatermeléssel és a felmelegedéssel összefüggő körülmény, hogy egyre kevesebb területen lehet majd élelmet termelni, a nap hője azonban bőséges energiaforrást jelentene.

Az energia- és élelmiszertermelés volumenét az a körülmény is meghatározza, hogy mennyi ember számára kell biztosítani lakhatást. A jövő szerinte az intenzív mezőgazdaságé, illetve a szintetikusan előállított élelmiszereké. A jövőben szerinte az emberek döntő többsége városlakó lesz, a városi ember pedig kiszolgáltatott a közmű-szolgáltatóknak – a szerző szerint emiatt sem szabad a környezetbarát, megújulónak nevezett energiában bízni.

A szerző szerint számos jel arra utal, hogy „bolygómérnöki és egyéb beavatkozásokkal ellenőrzés alá vonható a globális felmelegedés”. A bolygómérnöki beavatkozások egyik csoportjába a Föld hőháztartását javító eljárásokat sorolja, aminek célja a Föld fényvisszaverő képességének fokozása – ilyen eljárás lehet kéntartalmú anyagok sztratoszférába juttatása, illetve óceánok feletti alacsonyan szálló felhők generálása, valamint Nap körüli pályán, a Földdel szinkronban keringő napárnyékoló kifejlesztése. A második csoportba tartoznak a szén-dioxid kivonásával és elkülönítésével kapcsolatos eljárások, ebbe a körbe tartozik a szén-dioxid föld alatti tározókba temetése, az intenzív faültetés és erdősítés, valamint az óceáni alga ökoszisztémák javítása, valamint, ami a szerző szerint a legígéretesebb tevékenység: a mezőgazdaságban keletkezett hulladék tiszta szénné alakítása.

A szerző a könyv utolsó, Egy következő világ felé című fejezetében arról ír, hogy „nem igazán tehetünk semmit a folyamatban lévő, rossz irányú változások leállításáért” – így pl. nem tudjuk a népességet radikálisan csökkenteni, vagy a klímaváltozást visszafordítani. Úgy gondolja, veszélyes, de nem halálos folyamatról van, amelyhez hasonló többször bekövetkezett már a Föld életében (meteoritbecsapódások, vulkánkitörések), de a bolygónak sikerült mindig felépülnie. A szerző szerint a Napból érkező hő mennyisége is egyre nagyobb, ahogy a Nap idősödik. A szerző úgy gondolja, az ember ellentmondásos lény: intelligens, de nem képes az együttélésre sem az embercsoportok és társadalmak szintjén, sem a természet vonatkozásában. A szerző szerint az a probléma, hogy káros eszmékhez tömegek csatlakoznak, ilyen birodalomromboló eszme volt a kereszténység az ókori Rómában, a marxizmus a 20. században, vagy az „urbánus zöld ideológia” a jelenkorban, amelyik „talán mindegyik közül a leghalálosabb.” A szerző szerint a klímakatasztrófa következtében kifejlődhet egy bölcsebb faj, amely harmóniában élhet szűkebb és tágabb környezetével.

A könyv tartalmának rövid ismertetése személyes véleményem szeretném ismertetni a könyv tartalmáról.

A könyv szerzőjét „zöldnek” és környezetvédőnek tartják, miközben ő maga elítéli és veszélyesnek tartja az „urbánus zöld ideológiát”. Lovelock alapvetően technokrata beállítottságú, aki hisz egyebek mellett az atomerőművekben, a mesterséges bolygómérnöki beavatkozásokban, a szintetikusan előállított élelmiszerekben, és általában a technológiában – viszont nem hisz az emberben, az emberségben. A szerző híve a mesterséges intelligencia fejlesztésének, illetve tudatra ébresztésének is.
A szerző gondolatvilága holisztikusnak tűnik, miközben szemlélete, értékrendje súlyosan korlátolt, esetenként pedig tudóshoz méltatlanul, szélsőségesen általánosítva, valamint következetlenül, illetve hárítóan gondolkodik. Más globálisan gondolkodni próbáló tudósokhoz hasonlóan ő is minden embert „egy kalap alá vesz”, azaz nem lát jelentős különbségeket az emberek között, illetve mindenért „az embert” okolja.

A szerző következetlen gondolkodását mutatja, hogy a Földet egy tengeralattjáróhoz hasonlítja, amelynek fedélzetén „nem szerencsés” tüzet gyújtani és égetni, tekintve, hogy egy zárt rendszer, ugyanakkor nem ellenzi egyes fosszilis tüzelőanyagok használatát, csak azok felhasználásának mennyiségét tartja problémásnak. A szerző bagatellizáló, hárító gondolkodását mutatja az atomerőművekhez, illetve a csernobili balesethez való viszonyulása. A szerző szerint annyi történt, hogy meghalt néhány tucat ember, és „egy időre” le kell zárni az atomerőmű „környékét” – miközben a csernobili robbanás az emberiség történelmének egyik legnagyobb nukleáris katasztrófáját idézte elő.

A csernobili erőmű egy problémás műszaki konstrukció volt, amely eleve komoly veszélyeket rejtett magában. Ehhez társultak az erőltetett építkezéssel kapcsolatosan az építés problémái, majd az üzemeltetés során a balesethez vezetően a biztonsági intézkedések megszegései. A szovjet vezetés a baleset után a környező országok vezetését, a világ közvéleményét, illetve a lakosságot nem tájékoztatta azonnal és korrekten, nem kértek nemzetközi segítséget, miközben a radioaktív sugárszennyezés több ezer kilométeres távolságra, illetve minden kontinensre eljutott. A baleset helyszínére rendelt munkások védőfelszerelés nélkül dolgoztak, a kitelepítések megkezdésére 36 órával a baleset után került sor, a lakosságot úgy tájékoztatták, hogy néhány nap múlva visszatérhetnek, de visszatérésre nem került sor.

Csernobilban a hivatalos adatok szerint néhány tucatnyian haltak meg, ugyanakkor a problémakör a balesethez és a mentéshez kötődő közvetlen elhalálozásokon túl sokkal-sokkal kiterjedtebb. A napokon, heteken belül elhunyt személyek mellett figyelembe kell venni a súlyosan (rák, leukémia, szürkehályog) megbetegedettek (százezres nagyságrendű) számát, illetve a genetikai rendellenességgel vagy betegen világra jött gyermekek, valamint a rendellenességgel születő babák megszülésének elkerülése miatti abortuszok (százezres nagyságrendű) számát is. A csernobili baleset káraihoz szorosan kapcsolódik a természeti és szociális környezetben, a talajban, a vízkészletben, a terményekben, az állatállományban keletkezett károk számbavétele is. Ehhez társulnak az infrastruktúrában, tárgyi eszközökben, szállítóeszközökben (teherautók, buszok, mentők, helikopterek, hajók, stb.) keletkezett károk. A kisebb magyarországi megye nagyságú zónába évtizedekig nem lehet visszamenni, ugyanakkor évtizedekig dolgozni kell még a zónában sokaknak, mielőtt az atomerőmű végleg bezárható lesz. A 2010-es években jelentős költséggel és nemzetközi összefogással épült meg az új, több tízezer tonna súlyú „szarkofág”, amely létesítmény nem végleges megoldás, csak lehetővé teszi az alatta lévő régi építmény leszerelését és a kármentesítést.

A könyv megjelenése után 2 évvel a csernobilihez hasonló, 7-es fokozatú baleset történt a fukusimai atomerőművel – amely esemény tovább halványította Gaia arcát. A fukusimai baleset a történelem egyik legsúlyosabb és leghosszabban elhúzódó, drasztikus környezetkárosítást is okozó ipari katasztrófájává vált. Az üzemi baleset előzménye egy természeti katasztrófa, a Richter-skála szerinti 9-es erősségű földrengés és az azt követő szökőár volt, amely egész Japánra kiterjedő válsághelyzetet idézett elő. A szökőár hullámai letarolták az automatikusan leállt atomerőmű biztonsági berendezéseit is. A reaktorok hűtőrendszereinek meghibásodása, és az alternatív hűtési megoldások hiányában a reaktorokban a hőmérséklet vészesen emelkedni kezdett, a fűtőelemek megolvadtak, majd robbanás következett be több reaktorban is.

A fukusimai erőmű mint műszaki konstrukció a csernobilinál biztonságosabb volt, ugyanakkor a tenger mellé, földrengésveszélyes területre lett építve – a terület közelében korábban volt már 8-as erősségűt meghaladó földrengés. A lakosságot és a világ közvéleményét a baleset jelentőségéhez és súlyosságához képest – a csernobili balesethez hasonlóan – az atomerőmű, illetve az ország vezetése nem időben, és nem korrekten tájékoztatta, növelve ezzel a problémák halmazát. Szakértők szerint a teljes helyreállítás évtizedekig eltarthat, a kármentesítés költsége horribilis. Míg a csernobili balesetnél a sugárszennyezés a levegőbe és a földre került, addig a fukusimai balesetnél a levegőbe és a vízbe, előidézve ezzel a világ legnagyobb óceáni sugárszennyezését.

Az atomerőmű-balesetekben jól tükröződik a konstruktőrök és üzemeltetők felelőtlensége, illetve a balesetet követően a vezetés problémahárítása – ilyen körülmények között a józan ésszel ellentétes veszélyes technológiai rendszerek erőltetett ütemű fejlesztése és működtetése. A történelemben és a jelenben nem elsősorban a technika és a technológia, mint inkább az ember személyiségének fejlesztésére kellett volna, illetve kellene helyezni a hangsúlyt. A technológiai fejlettség emberi-személyiségbeli fejletlenséggel párosulva katasztrofális eredményre vezet.

A szerző által felvetett alapvető jelentőségű kérdés a könyvben, hogy „ki maradjon életben”? Úgy gondolom, az a logikus, hogy azok maradjanak elsősorban életben, illetve azok döntsenek stratégiai kérdésekben, akik minél „tisztábban”, „helyesebben”, illetve „szélesebben” és „mélyebben” látják a valóságot, míg nem szerencsés, ha azok döntenek, rendelkeznek, akik torz módon látnak, hárítanak, lényeges kérdésekben bagatellizálnak.

A témához kapcsolódó további értékeléseim:
Wallace-Wells: Lakhatatlan Föld https://moly.hu/ertekelesek/4042044
Nemes: Generációs mítoszok https://moly.hu/ertekelesek/3401132
Nagy József: Vége??? https://moly.hu/ertekelesek/3423193
László Ervin: Meg tudod változtatni a világot https://moly.hu/ertekelesek/3391025
Szent-Györgyi: Az őrült majom https://moly.hu/ertekelesek/3305493
Lorenz: A civilizált emberiség.. https://moly.hu/ertekelesek/3380535
Kaku: A jövő fizikája https://moly.hu/ertekelesek/3079123
Vance: Elon Musk https://moly.hu/ertekelesek/3314554
Pinker: Az erőszak alkonya https://moly.hu/ertekelesek/3126443
Barabási: A képlet https://moly.hu/ertekelesek/3172199


J. E. Lovelock: Gaia halványuló arca

Könyvtár
J. E. Lovelock: Gaia halványuló arca

A szerző, James Lovelock extravagáns ökológus, jelenleg független tudós, kutató, eredeti végzettségét tekintve kémikus (később orvosi PhD-t szerzett). Vizsgálódásai középpontjában az emberi tevékenység által kiváltott, globális ökológiai változások állnak. Egy általa feltalált műszer, az elektronbefogási detektor (ECD) alapvetően változtatta meg a környezetről való gondolkodásunkat. Az 1960-as évek elején részt vett a marsi életet vizsgáló NASA-programban. Ekkor fogalmazta meg az ún. Gaia-elméletet vagy Gaia-hipotézist (Gaia a Földet megtestesítő istennő a görög mitológiában), amely szerint a földi élő és élettelen világ egyetlen önszabályozó rendszert alkot. Szenvedélyes hangon, esszéisztikus stílusban megírt, számos meghökkentő elgondolást tartalmazó könyvei világszerte jelentős visszhangot váltottak ki. Ezekben többek között szembeszáll a közvéleményt és a politikai szférát jelentős mértékben meghatározó zöld gondolat több alaptételével is. A jelen kötet mintegy összegzését jelenti eddigi munkásságának, a Gaia-elmélet tömör összefoglalását nyújtva.