Noro értékelése


>!
Noro
Cixin Liu: A halál vége

A 2019-es év alighanem legvaskosabb, de számomra eddig mindenképpen a legjobb új megjelenése ez a könyv. Az első kötet kissé esetlen újító szándékától a második rész szabatos profizmussal felépített maximalizmusán át Cixin Liu eljutott oda, ahol én az igazzy SF irodalmat keresem: a kozmikus perspektívák fejbevágóan idegen, ugyanakkor lenyűgözően eredeti tartományába.
Ha valakinek A halál vége olvasása közben nem koppan legalább száz oldalanként egyszer a földön az álla, az véleményem szerint nem figyelt eléggé. Ebben az egyetlen könyvben ugyanis annyi ötlet van, mint egy komplett sorozatban, és ezek mindegyike kulcsfontosságú a történet – az emberiség és az univerzum történetének – előadása során. Tény, hogy elsősorban a keményvonalas SF rajongóit szólítja meg: a főhősök lelki csipkéit nem sokat ápolgatja, a nézőpont-karakter fogalmában az író számára egyértelműen a nézőponton van a hangsúly. Ez nem hiba, inkább sajátossága ennek a stílusnak. A társadalmi változások és a kozmosz megismerésének ábrázolása azonban igen magas színvonalon zajlik a regényben.

A sötét erdőt több szempontból is Asimov Alapítványához hasonlítottam. Egy dologban a harmadik kötet is erre a klasszikusra emlékeztet: a cselekmény egyre nagyobb időbeli ugrásokkal mutatja be a jövő történelmét, az emberiség sorsának alakulását. Cixin Liu regénye azonban nem áll meg az emberiség jövőjénél, sőt: miközben a tér és az idő egyre jobban kitágul, szerintem kész csoda, hogy emberi nézőpontját egyáltalán sikerül megőriznie. A szerző eleve nem tartozik a társadalmi űroperák két fő irányzatának egyikéhez sem: nem hiszi, hogy a jelen társadalmi berendezkedés fennmaradna a jövőben, de azt sem, hogy egyenletesen, vagy pláne exponenciálisan fejlődnénk tovább. Bár a második könyv befejező fordulata valószínűleg sok olvasó éberségét elaltatta, még jó néhány krízis követi egymást a harmadik kötet lapjain, némelyikről pedig nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az előzmények ismeretében is megjósolhatatlanok voltak. Az emberi faj puszta fennmaradása mindvégig kérdéses marad. Az univerzum ellenséges mivolta időnként enyhülni látszik, hogy aztán újult erővel térjen vissza ismét. A tudomány néha váratlan felfedezéseket tesz, de hihetjük, hogy más civilizációk már nem lépték meg ezeket réges-régen?
Az ellenséges világegyetem mellett egy új tényező is megjelenik: vajon a világűr természetes közegnek tekinthető, vagy más, nálunk sokkal öregebb lények formálták ilyenné? Esetleg csupán hangyák vagyunk, akik egy romos házról gondolják, hogy az az érintetlen őstermészet? Az angolszász írók közül elsősorban talán Stephen Baxter szeret hasonló gondolatokkal eljátszani, illetve a világmindenség történetét megírni nagy bummtól nagy reccsig spoiler, de Cixin Liu még neki is tud új gondolatokat mutatni. Ezzel a regénnyel a kínai sci-fi egyértelműen felnőtt az angolszászhoz.

20 hozzászólás

Cixin Liu: A halál vége

Cixin Liu: A halál vége

Az emberiséget túlzottan magabiztossá és felfuvalkodottá teszi már a győzelem előérzete is. Pedig ha sikerülne végre együttműködnie a két civilizációnak, akkor talán újra lehetne írni a történelmet, mely nem a múltunk, nem a jelenünk, és nem is a jövőnk. „Ha az új univerzum valóban megszületik, számos, palackba zárt üzenet sodródik majd benne. Hihetőnek tűnt, hogy a palackok egy jelentős részében olyan tárolómechanizmusok működnek, melyek az adott civilizáció minden tagjának emlékeit és gondolatait magukba zárták, részletes biológiai jellemzőikkel együtt – talán ezek a feljegyzések elegendőnek számítanak majd ahhoz, hogy az új univerzumban egy új civilizáció új életre keltse azt a régi civilizációt.”

„Már nemcsak az emberiség túlélése, hanem az univerzum léte forog kockán bármelyik világegyetemről is legyen szó.”

Hirdetés