Dávidmoly értékelése


>!
Dávidmoly 
R. F. Kuang: Mákháború

A sikerhez áldozat kellett. Az áldozat fájdalommal járt. A fájdalom sikert von maga után.
*
A Cekónál nincs békeidő. Sosem fogyunk ki azokból az emberekből, akiket a császárnő holtan akar látni.
*
A végzet egy mítosz. A végzet az egyetlen mítosz.

Rövid változat
Elpazarolt lehetőség.

Hosszú változat
Szerkezetileg a könyv három részre tagolódik, ebből az első többé-kevésbé A szél neve és A bölcs ember félelme átdolgozása a Szung-dinasztia korabeli Kína alig-fantasy verziójába. spoiler És (sajnos) ez a jó része, mert miután spoiler, a dolgok nem csak a szereplők számára fordulnak rosszra.
És most nem vicceltem. Telnek-múlnak az oldalak, az olvasó pedig nagyon hamar azon kapja magát, hogy a bosszantó, ostoba és szürreálisan viselkedő szereplők mocsarában gázolva egyre csüggedtebben lábal keresztül a cselekményen tátongó szurdokvölgyeken, fájdalomtól eltorzult arccal tör át a színvonaltalan sónen mangákból kiollózott akciójeleneteken*, és lassan elhatalmasodik rajta a késztetés, hogy spoiler agyonverje egy lapáttal. Az utolsó háromszáz oldal nyúlós, kellemetlen sötétségében botorkálva csak pislákoló szentjánosbogár-fényekként kísérnek el a jobban sikerült mellékszereplők, és szilárd talajra csak akkor téved a lábunk, ha a sűrű közöny iszapjában a tudás egy újabb morzsájára bukkanunk az istenek világával kapcsolatban. Ekkor már nosztalgikus szívvel gondolunk vissza az első rész ismerős és ezerszer látott kliséire, mert azok legalább működtek.
Az információadagolás katasztrofális – bár ki tudja, lehet, hogy csak nem látom a zsenialitást abban, hogy a könyv végi csavarok fele spoiler már a könyv felénél kiderül. A főszereplő Zsin fokozatosan egyre ellenszenvesebbé válik, és ez jóval spoiler előtt érdektelenné teszi a sorsát. Atlan szintén, csak ő soha nem is volt szimpatikus. A világ érdekes, de például Nikanról egyszerűen nem kapunk elég információt, hogy értsük a hadurak viselkedését, a tartományok viszonyát, meg úgy nagyjából az egész társadalom működését. A leírásokkal amúgy is nagyon szűkmarkúan bánik a szerző, különösen a háborús fantasy esetében elég fontos tájleírásokat kezeli zsugori módon, ami nem csak az élvezhetőség, de a puszta érthetőség rovására is megy.
Nagyon ambivalens az is, hogy miközben az elképesztő borzalmakat az olvasó arcába tolja spoiler, egy-egy óvatlan lapozás után milyen mennyiségű émelyítően szirupos hollywoodi giccs ömlik ránk.
Ami jó volt (az első részen kívül), az a természetfölötti vonal, az spoiler és az spoiler. Mondjuk eddig a spoiler inkább tűntek spoiler szuperhősnek, mint valódi misztikus beavatottaknak, és még számtalan megválaszolatlan kérdés akad, például nem világos, hogy spoiler, és így tovább.
Ami mellett nem mehetek el szó nélkül, az a magyar kiadás. Az egy dolog, hogy a gerinc ragasztása fölül már a kötet kinyitása előtt elkezdett elengedni. Na de a szöveggondozás! Nem tudom, mi történt, de szerencsétlen gondolatjeleket igen mostohán kezelték az illetékesek, mert folyton vagy olyan helyen bukkantak fel, ahol nem kellett volna, vagy nem szerepeltek ott, ahol viszont illendő lett volna tiszteletüket tenni. Mondjuk ettől eltekintve a szöveg jól olvasható és szelős érzetet keltő spoiler. Az dicséretes, hogy van a könyvben térkép (bár egy kevésbé csicsás, de részletesebb változatnak jobban örültem volna, mert a szegényes leírások alapján némely helyzetet csak többszöri átolvasásra sikerült elképzelnem), de valamiért a Kecske tartomány neve Kosra mutálódott (pedig hely lett volna neki). A borító kellemes a szemnek, de semmi extra.
Összességében számomra ez a debütálás mérsékelten volt meggyőző. A világban és a mellékkarakterekben lenne potenciál, de Kuang ez alapján nem áll még készen egy vaskos regény cselekmény- és karakteríveinek magabiztos kezelésére, az információkezelése pedig egyértelműen elégtelen (és nem hiszem, hogy képes lenne szerethető elviselhető főszereplőt faragni spoiler Zsinből).
Két és háromnegyed csomag ópium az ötből.

*: spoiler

2 hozzászólás

R. F. Kuang: Mákháború

R. F. Kuang: Mákháború

Nikant elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.
Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.
Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét. A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez. Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.

Hirdetés