Dávidmoly értékelése


>!
Dávidmoly 
Ed McDonald: Hollóvér

Jobb szeretem az olyan ellenséget, aki szemből támad egy lándzsával, nem pedig megveszi a csizmám, amely még a lábamon van.
*
Stracht nem volt derűlátó. Talán ezért sikerült olyan sokáig életben maradnia idekint.
*
Néhány lábnyom a homokban csupán hajszálnyit ér többet egy bankár mosolyánál

Nem tudom, ki hitette el Ed McDonalddal, hogy jó ötlet egy inkompetens, nyavalygó alkoholista balf… balféket megtenni a trilógiája elbeszélő főhősének, de az illető ezer halált érdemelne a fantasztikus irodalom ellen elkövetett bűneiért.
Mert amúgy a Hollóvérben van potenciál. A világ érdekes (a felfoghatatlan hatalmú lények uralma alatt álló szörnyek végtelennek tetsző ármádiáival állandó háborúságban álló, szintén embertelen lények által uralt emberiség egyszerre idézi a Glen Cook-féle Fekete Sereg és a Warhammer 40k világát), és McDonald kifejezetten jó stílusban ír, lendületes és hatásos a prózája, élettelik párbeszédekkel és érzékletes leírásokkal.
Csak hát ott van Ryhalt Galharrow, a fantasy-Anyegin, aki tevékenysége két jól körülhatárolható pont köré csoportosul – és ezek sajnos nem a kemény, hidegfejű profizmus és a szikár, cinikus humor, ahogy azt várnánk egy dark fantasy főhősétől, aki nem mellesleg az Éjszárnyak (a helyi kém- és terroristaelhárítás) parancsnoka. Nem, Galharrow két dolgot csinál (a többi csak megtörténik vele): rinyál és piál nyavalyog és vedel. A fő probléma ezzel nem is az, hogy végtelenül taszító (de az), hanem hogy erősen rombolja a regény hitelességét: mivel nem látjuk, így bemondásra kéne elhinnünk, hogy Galharrow egy kemény és rátermett fickó, aki éveken át hatékonyan szállt szembe a Mély Királyainak szektásaival. Ehhez képest a cselekmény döntő részében béna kacsaként verődik faltól falig, jórészt teljesen fogalmatlanul. Kiábrándító, de nem annyira, mint amikor a regény legszürreálisabb részeként teszünk vele egy teljesen értelmetlen, cserébe viszont többszörösen homlokráncolásra késztető, erősen öncélú pozőrködés szagú spoiler. Ennek az a funkciója kettős: egyrészt spoiler lassan, tagoltan, és a bonyolult igei szerkezetek használatának kerülésével elmagyarázza főhősünknek, hogy mi folyik a háttérben – erre amúgy magától is rájöhetett volna, ha figyel az előző cirka kétszázhetven oldalon –; másrészt pedig hogy így szerezzen Galharrow – mondvacsinált és erősen random kényelem alapú – spoiler. Ez a tipikus „lusta voltam rendesen kitalálni, szóval mágia” hozzáállás rettenetesen lelombozó.
A borító és a magyar változat tekintetében a korábbi résznél írottak továbbra is érvényesek.
Három és fél viltartály az ötből.

5 hozzászólás

Ed McDonald: Hollóvér

Ed McDonald: Hollóvér

Négy év telt el azóta, hogy a Nall-gépezet visszaverte a Mély Királyait a Kárhozatba, de a szörnyek így is tüzes esőt ontanak az égből, és más sötét erők is szervezkednek a köztársaság ellen. Új hatalom van születőben: a Fénylányként ismert, ragyogásba burkolózó szellem látomásokként jelenik meg városszerte, az őt istenítő szekta pedig egyre nagyobb erő és befolyás birtokába jut. Az eluralkodó káosz megállíthatatlan.
Galharrow és az Éjszárnyak vajmi keveset tehetnek a szekta – vagy a Névtelenek különös parancsai – ügyében, de mikor ismeretlen tettesek feltörik Szarkaláb széfjét, és nyoma vész egy rettentő hatalmú tárgynak, akkor mindent meg kell tenniük, hogy visszaszerezzék. Csakhogy ehhez válaszokra lesz szükségük, márpedig ezekért kénytelenek fejest ugrani a lidércnyomásba: a Kárhozat kellős közepébe.

Ed McDonald lehengerlő stílusban, váratlan húzásokkal bővíti ki és mélyíti el az Éjszárny veszélyekkel és pusztulással teli világát. A Hollóvér méltó folytatása 2017 egyik legjobb grimdark fantasyjének.

Hirdetés