diamondfox P értékelése


>!
diamondfox P
Gabriel Wolf – Marosi Katalin: Bipolar

Szeretnék elnézést kérni mindenkitől, hogy csak most vettem rá magam egy szöveges beszámoló megírására erről a verseskötetről.

Máris javítom magam: erről a förmedvényről. Aki ismer, követ, az tudja, hogy nem szoktam verseket olvasni. A kapcsolatom ezzel a műfajjal kimerül Fodor Ákosban és Radnóti/Ady egy-egy versében. Világéletemben utáltam a memoritert és gyűlöltem, ha az volt a feladat, hogy „Írj egy verset!”. 'nyád
Hogy mégis akkor ezt miért olvastam el? Ennél durvábban is írok ide: fizettem érte. FIZETTEM. PÉNZZEL. VÉRREL ÉS VERÍTÉKKEL. Meg hajszálakkal és elpocsékolt percekkel.
Eleddig csak Marosi Katalin egy-egy ingyenesen elérhető szösszenetét olvastam. Az is elég pusztító volt, de ez se volt fapapucs. Kellemesen fájdalmas rímpárok, erőltetett Isten-imádat, világosság, angyalok, csók, szerelem, heppiend.
Aztán jöttek a GW versek. (Bocsánat a versektől, hogy verseket írok, de nem tudok jobb szót most hirtelenjében ezekre a művekre.) Vér, hörgés, rothad, vér, sötétség, démonok, VÉR. tapír-papír se volt semmi azért, hogy álljon ketté a fülem
Ha én egyetlen egy ilyen verset le mernék írni, azonnal vinnének pszichológushoz. Ha valaki ezt komolyan gondolja, úgy meg pláne utaltatnám be Lipót-mezőre. Komolyan? Itt tartunk, hogy akinek van egy kis pénze, az minden szart kiad, mert egyébként elhiszi, hogy jó szerző? Már ne haragudjatok, de attól még, hogy valaki ír és a Publionál megjelenteti, az nem jelenti azt, hogy író az illető sőt, nagyon rosszat jelent. Nem tudom, hogy ez mikor vált a szemét jelzőjévé, ha valaki itt jelentet meg, de én már csak így ismerem ezeket a kiadványokat (ha majd jön velem szembe az ellenkezője, az meg erősíti majd a szabályt). És az nem jelent minőségi javulást, hogyha az ember Publionál is aljább kiadványokkal jön, de saját kiadó égisze alatt…
Tehát, visszakanyarodva a lényeghez: GW ismeretlenül is ledöbbentett, hogy mennyire rossz és egykaptafa, MK-tól meg nem vártam csodákat. Inkább ledöbbentett a mérhetetlen hülyeség. És az önbizalom! (Ami valahol azért lenyűgöző is.)
Mert igenis Ők elhitték, hogy jó ez a könyv. Az ötlet, egyébként tényleg jó, adott egy címke, egy szó, amire verset kell írni – az már más kérdés, hogy az 50 nagyon sok volt és kegyetlen rossz versek születtek, kb. 45-nek semmi köze nem volt az adott címkéhez. Jómagam e-könyvben vettem meg, de még az is hihetetlenül rossz szerkesztésű volt, széthúzva, egy-egy mondat került át a másik oldalra (így jön ki az oldalszám), meg az a hülye aláírás/szignó a versek elején, hogy tudjuk, épp melyikük alkotja. Sokkal jobb lett volna, hogyha egy más betűtípust kap az egyikük, vagy akár csak annyi, hogy MK dőlt betű, GW meg nem. És akkor még a borítókról nem is beszéltünk. Borzalmas, egy kezdő PS munka, amit én letagadnék, ha én készítettem volna. Még jó, hogy egy painttel jobbat tud az ember lánya alkotni.

Összesítve: soha ne olvassátok el. Ne vegyétek meg. És aztán igyatok meg egy liter abszintot, hogy kitöröljétek a merevlemezről ezt az élményt.


Gabriel Wolf – Marosi Katalin: Bipolar

Gabriel Wolf – Marosi Katalin: Bipolar

Ebben a verseskötetben ötven téma található. A szerzők mindegyiket saját stílusukban dolgozzák fel, öntik rímekbe szedett szavakba: így született meg ötven cím (összesen száz vers) erősen eltérő, végletes nézőpontokból.
Marosi Katalin regényeiben és verseiben egyaránt gyakran előfordulnak a romantikus, érzelmes és szerelmes motívumok. Gabriel Wolf műveiben pedig a sötétség, az őrület és a horror.
A szerzők egyfajta művészeti kihívásként úgy döntöttek, alkotói stílusukat szembeállítják egymással.
Egy példa a kötet koncepciójára:
„Túlvilág” című költeményében Marosi Katalin a mennyországról ír, Gabriel Wolf azonos című versében pedig a pokolról.
A kiadvány címét, azaz a „Bipolar”-t az ihlette, hogy a szerzőkben felmerült, mennyire másképp lehet szemlélni pontosan ugyanazt a dolgot, hiszen minden csak hozzáállás kérdése. A bipoláris depressziónak is ez a lényege: Az abban szenvedő beteg hajlamos a dolgokat egyszer túlzottan pozitívan, reményt keltően szemlélni (túl sokat vár az adott eseménytől, aztán emiatt túl nagyot is kell csalódnia), másszor pedig ugyanazt túl sötéten, reményvesztetten és letargikusan látja (ami által képtelen a valódi boldogságra).
Ez a kötet a végletes gondolkodásról szól. Arról, hogy néha milyen könnyű egyik végletből a másikba esni. Továbbá arról, hogy a szépségben is rejlik szomorúság és melankólia, de a sötétségben is megcsillanhat olyan, ami szép és magasztos.

Hirdetés