Laren_Dorr értékelése


>!
Laren_Dorr
Veres Attila: Odakint sötétebb

Apokalipszis.
Apoteózis.
Apogenezis.

Kicsiben kezdünk. Apró adagokban kapjuk a jó öreg weird fílinget: egy rakat vaddafakk, baljós, nyugtalanító színezettel. Bemutatásra kerulnek a főbb szereplők, Gáborban és Szabolcsban (beszélő nevek, de itt még nem tudjuk) biztosan mindenki felismer valamit magából, aki az író generációjához tartozik. A stílus pörgős, laza, frappáns hasonlatokkal, néhol túlfolyik a giccs, de az író még ilyenkor is öniróniával reflektál rá. Az atmoszférateremtés remek, nekem eszközeiben Gáspár András Ezüst félhold blues-át jutatta eszembe a melankolikus, búsmagyar romantikájával. És micsoda ötletek vannak elszórva benne, akár központi (a kártyaparti koncepciója zseniális, egy külön novellát is elbírna), akár csak színesítő elemként (hogy juthat valakinek eszébe olyan, mint a fülesfa).
És aztán hirtelen léptéket, perspektívát és stílust váltunk. Ammi innen jön, az már mitopoézis. A nagyon kicsi belefolyik a nagyon nagyba, a kisemberi lépték a mitikusba. Mintha a szöveg is ehhez igazodna, hirtelen mintha fennköltebbé válna.
Megtalált ez a regény. Szerettem a kozmológiáját, szerettem a szimbolikáját. Szerettem ahogy az elejét és a végét gyönyörűen keretbe foglalta a veszteségből és sebekből keletkező ajtók és átjárók motívuma. Bár lehet ez nem tudatos írói koncepció volt, csak én látom bele, de ez mindegy is, mert a gondolat életre kelt, létezik, és ez a lényeg. A művészetekben az a szép, hogy az alkotások a befogadóban is tovább formálódnak. Talán csak ilyen belso impresszió belelátni azt is, ahogy a regényen végigvonul a weird irodalom három stációja: Lovecraft rámutatott a saját jelentéktelenségünkre a kozmoszban, Ligotti ágált ellene és kiírta magából a letargiát, amibe ez a felismerés taszít, a legújabb weird generáció műveiben pedig már mintha ott lenne ennek a kozmikus jelentéktelenségnek az elfogadása (ez a három motívum VanderMeer Annihilation-Authority-Acceptance trilógiáján is átvonul).
Veres Attila világszínvonalút alkotott. Szerintem teljesen megérdemelten tehetné a polcára akár a providence-i Nagy Öreg mellszobrát is.

Apu, ha felnövök, isten akarok lenni.


Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila: Odakint sötétebb

1983-ban minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.
Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?
Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.
De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

Veres Attila a lovecrafti horrort és a vandermeeri szürreáliát vegyíti első regényében, egyszerre tisztelegve a spekulatív fikció múltja és jövője előtt.