Ezüst P értékelése


>!
Ezüst P
Mihajlo Sztyelmah: Kenyér és só

Ha van jó példa az ideológia oltárán feláldozott tehetségre, hát Sztelmah (maradnék ennél az átírásnál, mégpedig azért, mert a későbbi kiadásoknál már következetesen ekképp szerepel) munkássága bizonyosan az. A fickó egész egyszerűen lenyűgöző, úgy tud írni, hogy minden második tollvonásával csodát tesz, és akkor jön itt nekem a forradalmárokkal, a földosztással, a röpcédulákkal meg a kulákokkal…

Szerencsére ebben a regényében a korábbiakhoz képest jóval visszafogottabban pörgeti a kötelező lemezt (kíváncsi lennék amúgy, létezik-e olyan műve, amit egyáltalán nem rendel alá a politikai meggyőződésének, mert ha lenne ilyen, nem tartanám kizártnak, hogy igazi irodalmi csemege tárulna az olvasó elé), csak az utolsó, nagyjából hetven oldal nem hiányzik különösebben, de a korábbiak után nekem ennyi már meg sem kottyant, igyekszem is gyorsan feledni, emlékezni meg csak a szépre emlékezem. Mert Sztelmah alapjáraton tényleg fantasztikus. A tájleírásai minden túlzás nélkül lenyűgözőek; az embernek összeszorul a szíve, ha arra gondol, mennyire vak volt eddig, hiszen nem látta meg a létezés csodáját a hajnali párában, a kalászok susogásában, a madarak röptében, a napraforgókban, a méhek táncában, és persze jól el is szégyelli magát, amiért a Sztelmah által kisujjból kirázott állat- és növényfajtáknak még csak a tizedéről sem hallott korábban. A falusi élet ábrázolásában pedig, úgy hiszem, nincs nagyobb mester Sztelmahnál. Ismeri, érti, imádja, ez pedig mind látszik is azon, ahogy megjeleníti. A karakterei ráadásul annyira élők, hogy kis híján leugranak a papírról, összetett, érdekes, izgalmas figurák, akikért mindvégig őszintén lehet izgulni, és akiktől fájdalmas a búcsúzás, amikor a könyv végére érünk. Jegyezném meg, az olyan gyönyörű férfiak megteremtéséhez is művészet kell, mint amilyeneket Sztelmah kreál. Vegyük például azt az úriembert, akit a harmincegyedik oldalon emleget: „A szánhoz odament Grigorij Volosin, egy vonzó, finom arcú, szőke kozákbajuszos, negyven év körüli paraszt. Válla széles, csípője keskeny; igen fiatalos, mintha nem apja, hanem csak bátyja volna Romannak, aki odább, a legények közt álldogál.” Miután ezeket a sorokat elolvastam, napokig a nyári nap sugára alatt táltos paripákon nyargalászó, délceg, félmeztelen kozák legényeket nézegettem a YouTube-on. Aztán amikor Hrisztyinka korallból készült nyakék után vágyódott, egyszeriben magam is úgy éreztem, hogy lehetetlen tovább élnem nélküle, és nyálcsorgatva nézegettem a megfelelő portékákat a különböző internetes oldalakon. És mikor Zoszja éjnek idején népi ráolvasással akarta megcsípni magának Jurkót, szívem szerint én is rögtön nekiálltam volna kotyvasztani valamit valakinek. Továbbá napok óta kis híján megveszek egy jóféle, az ukrán néphitről szóló könyvért, mert bár a regényben Sztelmah éppen csak el-elcsöpögtet pár dolgot, már ez a soványka ízelítő is annyira elvarázsolt, hogy nem élhetek további információk nélkül.

Száz szónak is egy, Sztelmah eddig olvasott alkotásai közül kétségtelenül ezt a regényt tudom a leginkább jó szívvel ajánlani, nem mellesleg azért is, mert bár megint beleerőlteti az ideológiát a történetbe, ezt még épp viselhető mértékben teszi (a végén mondjuk megint elszalad vele a ló), és mintha egy vékony hajszálnyival még az uralkodó osztály fekete-fehér, kénkőszagú ábrázolásától is elszakadna, amikor beemeli a históriába a parasztokkal empatizáló, fiatal papot, Vikentyijt, illetve a vagyonos családból származó, de bátyja népnyúzását és harácsolását idegenkedve és megvetően figyelő Jakovot.

>!
Kossuth, Budapest, 1963
776 oldal · Fordította: Makai Imre, Rab Zsuzsa
2 hozzászólás

Hirdetés