Ákos_Tóth IP értékelése


>!
Ákos_Tóth IP
Mario Vargas Llosa: Öt sarok

Négy csillagot adni erre a könyvre olyan, mint felsegíteni a porban fetrengő nyolcvanéves bácsit, aki két utcával arrébb még könyékig matatott a kismamák, kisnyugdíjasok, kisgyerekek és kiskutyák zsebében, majd az ékszerekkel, órákkal, gumicsontokkal és tárcákkal telepakolt ballonkabátjában rejtőzködve még egy kisbaba cumisüvegét is kicsente a babakocsiból: kissé ambivalens.
Kövezzetek meg, szerintem egy kevésbé ismert író neve alatt ez a könyv nem csúszott volna le 55 százalékra, sőt, ha Varga Llosa saját mércéje szerint a regény a „kisujjból kirázott, pénzkereséshez megfelelő” kategóriába sorolandó is, sok alkotó a két kezét tenné össze egy legalább ilyen jól sikerült sztoriért – mert ugye sose mindegy, ki rontja el a saját ötletét és mennyire.

Tény: az Öt sarok egy konceptuálisan elhibázottnak tűnő, faék egyszerűségű kis bűnügyi ponyva, szépirodalmi felhangok nélkül, üzeneteknek vélt motívumokkal megspékelve, amik azonban maximum fricskák és prosztó odamondogatások lehetnek csak. Nem kifizetődő azt hinni, hogy a mű több annál, amit a fülszöveg sugall, és még ebben az esetben is ordítani fognak a hibái. Felesleges mellékszálak, minimum kínos szexjelenetek, elhibázott arányok, hiteltelen karakterfejlődés, túl egyszerű logika, és így tovább – ritkán szégyellem el magam egy könyv olvasása közben, akkor is inkább a borító okán, de ezúttal határozottan kínosan feszengtem végig azokat a fejezeteket, amikben Marisa és Chabela nyalták-falták egymást – nem azért, mert prűd vagyok, hanem mert színvonaltalan és funkció nélküli pornográfia zajlott a lapokon, punktum.
Csakhogy az Öt sarok, bár mindent elkövet, nem tudja elfedni írója kilétét: a szöveg legalapvetőbb szöveteiben ott van Vargas Llosa. Tagadhatatlanul övé rengeteg remekül sikerült párbeszéd, Luciano meséje a családja múltjáról, a sztori végén térben és időben egymásba csúsztatott jelenetek, az a néhány sor, amiben Kusat úr szóhoz jut, a finálé erősen jelképes kettőssége, amiben a gazdagok kefélnek, a zsurnaliszták pedig öntudatra ébrednek. Mondanám még, hogy olvasmányos is a fogalmazványa, de ez inkább annak köszönhető, hogy terjedelme 80 százalékában nyoma sincs benne stílusnak, nyelvi leleménynek, bármi efféle egyéni karakternek – valahogy mégsem sótlannak, inkább diszkrétnek nevezném az összképet. Nem igazán tudtam rá haragudni, tekintve, hogy minden pongyolaságával együtt két napig elég jól eléldegéltem a világában.

És mivel a mondanivalót már-már marginális részletnek könyveltem el, nem kell vesződnöm azzal sem, hogy elemezgessem Mario barátunk fájóan fekete-fehér, tematikailag a Katharine Blum elveszett tisztességét idézgető pamfletjének aktuálpolitikai kiszólásait – értem és megértem, hogy még mindig fájnak neki az 1990-es esztendő eseményei, de érzésem szerint ő sem gondolta komolyan, hogy Fujimori elnök híres-hírhedt tíz esztendejéről ezzel a könyvvel fogja lerántani a leplet. Attól bizony nagyon messze járunk…

Mindent egybevetve: kegyelem négy csillag, mert az 55 százalék még mindig méltatlan. Talán 65 körül reálisan állnánk. Vargas Llosa rajongók csak tequilával fogyasszák, lehetőleg társaságban, hogy tudjanak sírni és nevetni egymás vállán. Egyébként előítéletek és túlzásba vitt elvárások nélkül egészen szórakoztató, és egy llosai életművel az ember háta mögött talán vagányságnak is titulálhatnánk az Öt sarok megírását és kiadását – ez a verzió jobban is illene a szerzőhöz, mint bármelyik másik.

>!
Európa, Budapest, 2017
318 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634057062 · Fordította: Szőnyi Ferenc
8 hozzászólás

Mario Vargas Llosa: Öt sarok

Mario Vargas Llosa: Öt sarok

Egy dúsgazdag perui bányamérnök és egy paksaméta fotó. Nagyon kínos fotó. Enrique Cárdenas borzadva ismeri fel magát egy tucatnyi prostituált közt, meztelenül, a legkülönfélébb pozitúrákban, az elé tett felvételeken. Zsarolás. A zsaroló Rolando Garro, egy bulvárlap főszerkesztője, a képeket titokban készítették egy orgián.
Cárdenas nem fizet, a fotók megjelennek. Három utánnyomás egyetlen nap alatt! Óriási a botrány, a szégyen, egész Lima ezen csámcsog, a bányamérnök családja romokban.
A főszerkesztőt nemsokára bestiálisan meggyilkolják – és a gyanú természetesen Cárdenasra terelődik…
A kilencvenes években járunk, Fujimori elnöksége és a Fényes Ösvény terrorcselekményei idején, amikor Peru tényleges vezetése gyakorlatilag a titkosszolgálat főnökének a kezében van, és amikor Fujimori (akivel szemben egyébként Vargas Llosa alulmaradt az elnökválasztási küzdelemben) jó pár évre a gátlástalan korrupció mocsarába süllyesztette az országot.

A Nobel-díjas szerző a latin-amerikai irodalom hagyományához híven ismét a diktatúra témájára írt variációt. Itt azonban – A Kecske ünnepe komor realizmusával ellentétben – könnyedebb írói fogásokkal él: a szemérmetlen politikai játszmákat szemérmetlen hálószobai játszadozásokkal fűszerezi.

Hirdetés