rheinfuss értékelése


>!
rheinfuss
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Nagyon megtalált Eames ezzel a történettel, illetve annak módjával, ahogyan elmesélte a Saga utolsó nagy fellépését. A fantasy a kedvenc műfajom, és bár nagyon kedvelem az új, napjaink társadalmi-politikai-gazdasági helyzetére reflektáló irányzatát is, a klasszikus, heroikus vagy epikus vonulata közelebb áll hozzám. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy fiatalabb koromban először a Cherubion kiadványaiban találkoztam vele a 90-es években, ami aztán meghatározta az érdeklődésem (bár a Drizzt-történeteket csak pár éve fedeztem fel magamnak…), és az alapvető eszképista megközelítése miatt is nagyobb kedvvel olvasom. A Wadon királyai is inkább az utóbbi vonalat erősíti, elsősorban a klasszikus fantasy elemeit használja, de jelentős benne a modern irányzat néhány vonása, így elsősorban a grimdark, de humorában nagyon sokat kölcsönöz a 60-as, 70-es évek klasszikus szerzőitől is. Teljesnek tűnik tehát a zűrzavar, a szerző mégis épp olyan jól adagolja az egyes összetevőket, hogy egy roppant szórakoztató, izgalmas, érzelmes, többszintű olvasattal is rendelkező regényt tesz le az asztalra.

A regény egy zseniális ötlettel indít, melyben alapvetően a Saga nevű rockzenekar szuperhős csapat banda tagjait ismerjük meg, akik már vagy 20 éve abbahagyták a turnézást (a megbízásból vagy önszorgalomból teljesített küldetéseket szörnyek legyőzésére, legendás kincsek felkutatására stb.), és többségük megállapodott valahol, valakivel, és pusztán a régi sztorik elmesélésével emlékeznek a régmúlt hősi időkre. De egy esemény újra összehozza a régi bajtársakat, és „öreg hős, nem vén hős” hozzáállással megpróbálkoznak megmenteni egyikük lányát a halál torkából, mely küldetés aztán jóval magasabbra emeli a téteket.

Mindez a küldetés aztán hosszas vándorlással, „mellékküldetések” teljesítésével, régi ismerősökkel és új bandákkal való találkozásokkal, esetenként viaskodással telik. Közben azonban az olvasó nem veheti biztosra, hogy ennek valóban olyan egyértelműen pozitív végkicsengése lesz-e, ahogy azt a klasszikus fantasyban megszokhattuk, hiszen a sötétebb tónus, a regény második felében megjelenő nyomasztó, komor, szürke színekkel festett Belwadonban játszódó részek, és az ezzel a kétségbeesettebb hangvétel igen izgalmassá teszi a végkifejletet.

A karakterek (főleg a Saga tagjai esetében) árnyaltak, érthető motivációkkal rendelkeznek, de a mellékszereplők között is rengeteg emlékezetes alak található (Kit, a hazajáró halott, Szarkaláb). A csataleírások rendkívül dinamikusak, izgalmasak, nem finomkodnak, már-már filmszerűen peregnek az olvasó szeme előtt.

A regény ugyanakkor nem egyszerűen egy izgalmas fantasy, de metaszinten is igen okosan van felépítve. A régi és új hősbandák egymáshoz való viszonya értelmezhető a klasszikus és modern fantasy irányzatok közötti kapcsolat analógiájaként, ahol az új regények alapvetően a régi nagy történetek kicsit megkopott, de szimbolikus köpönyegéből bújtak elő, és előbbiekre alapozva tudnak olyan értékes történeteket mesélni, melyek nem csupán a zsáner,de a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Illetve maga a jelen regény a bizonyíték rá, hogy a régi történetek az újak segítségivel, azokkal „együttműködve” képesek egy ilyen szórakoztató, érdekes, izgalmas karakterekkel, részletesen kidolgozott világgal rendelkező regénnyé összeállni.


Nicholas Eames: A Wadon királyai

Nicholas Eames: A Wadon királyai

A dicsőség sosem megy ki a divatból!

Egykor legendás harcosok voltak. Clay Cooper és bandája, a Saga a legjobbak között is a legjobb volt. Rettegték a nevüket, világszerte a zsoldoscsapatok királyainak számítottak.

Aztán szögre akasztották a kardot, megnősültek, megöregedtek, elhíztak, alkoholisták lettek – súlyos esetben mind a négy egyszerre. A dicső időknek mindörökre vége, marad a család és merengés az elmúlt szép napok felett.

Egy nap azonban Gabriel, az egykori frontember kopogtat be Clay ajtaján végső kétségbeesésében: a lánya ugyanis a világ túlsó felén rekedt egy város falai közt, amelyet szörnyek hordája ostromol.

A két férfinek össze kell szednie a bandát egy utolsó turnéra, hogy együtt átvágjanak a Belwadonon. Biztosak lehetnek benne: elvadult kannibálok, fejvadászok, bosszúszomjas istenek és mindenféle szörnyeteg állja majd útjukat. A legnagyobb veszélyt azonban maga a Horda jelenti. Ha Clay és a banda le akarják győzni, ismét hinniük kell abban – és el kell hitetniük öregedő társaikkal és a feltörekvő ifjakkal egyaránt –, hogy érdemes mindent kockára tenni a mindenkori zsoldosok legértékesebb fizetségéért: az örök dicsőségért.

Induljon hát a búcsúturné!

Hirdetés