Dominik_Blasir  értékelése


>!
Dominik_Blasir
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Tl;dr: a négyből egyértelműen ezt a válogatást érzem a leggyengébbnek, nagyon sokáig velem volt, mert egyszerűen nem akartak csúszni a novellák. Voltak érdekesebb, erősebb, hatásosabb írások, de szinte egyiknél sem éreztem azt, hogy kiemelkedő és hosszú távon is emlékezetes tud lenni – volt viszont a megszokottnál több olyan, amit kifejezetten gyengébbnek és érdektelennek éreztem. Sok szempontból érdemes persze még mindig olvasni, de, ha lett volna folytatás, jövőre elgondolkodtam volna, biztos akarom-e.

Folyószöveg: http://ekultura.hu/2019/09/04/jonathan-strahan-szerk-az…

És akkor egyenként.
S. Qiouyi Lu: Anyanyelv – 3,5/5
Értékelem a szomorúságát, de valahogy nem tudott úgy hatni rám. Talán a terjedelem miatt, talán mert túl egyértelmű volt, mire megy ki a játék, talán a figuráknak volt túl kevés motivációja és érzelmi megalapozása… szépen megírt, de annyira nem rendkívüli novellának gondolom.

Alyssa Wong: Olivia étkei – 4/5
Mindig szoktam szeretni Alyssa Wong novelláit – és most sincs ez másként. Az idei műve talán nem annyira sziporkázó vagy egyedi vagy furcsa, mint a korábbiak, ugyanakkor az érzelmi hatás, a finom szöveg a régi. Jó érzés volt belemerülni ebbe a szomorkás-különleges hangulatba, a kínai ételek és a szellemek kavalkádjába, könnyedén megragadtak Olivia érzései.

P. Djeli Clark: George Washington kilenc néger fogának titokzatos története – 2,5/5
Nebula-díj ide vagy oda, itt nem annyira láttam a nóvumot. Jópofa koncepció, de nem igazán látom, hogy mit akart vele elérni: érzelmi bevonódásra, dühödt kifakadásra, megható karaktertanulmányokra, afro-amerikai körképre ez a terjedelem és stílus szerintem elég kevés volt.

Tade Thompson: Szakadt – 3,5/5
Hangulatos, amolyan a tudat peremén motoszkáló novella, egy kicsit explicitebb befejezéssel, mint vártam. Jazzhangulat és kocsmai mesélés, furcsa trombita – inkább rejtély és stílus ez az elbeszélés, mint bármi más, viszont pont ezek miatt rövid ahhoz, hogy aztán a befejezés igazán hatni tudjon.

S. L. Huang: A nő, aki elpusztított minket – 3/5
Kicsit hosszan előadott transzhumán családi dráma; számomra legalábbis tömörebben biztosan jobban működött volna. Pedig ügyes a téma kezelése, tetszenek a nézőpontok, de nem mindig tudta átadni a főszereplő érzéseit, még annak ellenére sem, hogy nagyon sok mondatot szánt kevésbé érdekes jelenetekre. A végkifejletben több lehetőség volt, mint amennyire hatásosnak éreztem végül.

Annalee Newitz: A Kék Tündér kiáltványa – 3/5
Jópofa, de nem különösebben megragadó, cserébe kissé didaktikusnak tűnő novella. Robotokon keresztül előadott rabszolgaság, felszabadítás, forradalom – az egész lehetne valóban szép metafora is, komolyabb érzelmi töltettel és erősebb hatással, de így az aranyos-humoros közegben elveszik a lényeg, ami azáltal bukkan elő, hogy a szereplők egymás arcába mondják. De az ötletet és a hangulatot amúgy díjaztam.

Yoon Ha Lee: A csillaghajó és a templommacska – 2,5/5
Idén úgy érzem, valahogy nem tudok a novellákra hangolódni: Yoon Ha Lee elbeszélésénél még a „ha sci-fiben macska van, rossz nem lehet” elméletem is megdőlt. Pedig amúgy semmi probléma nem volt ezzel, azon kívül, hogy erősen érdektelennek éreztem, és az alapkoncepción kívül semmi izgalmasat vagy rendkívülit nem találtam benne.

Carmen Maria Machado: Illanó, félelmes csillag – 4/5
Kissé talán Ursula K. le Guinre emlékeztetett ez a szomorú, mágikus realistának tűnő, szinte álomszerű novella. Finoman kibomló érzések, viszonyrendszerek, magával ragadóan szép próza – egy kicsit talán más kifutásnak jobban örültem volna, de ezt így is remek volt olvasni. Kíváncsi is lettem az írónő novelláskötetére…

Naomi Kritzer: Tündértani terepgyakorlat – 4/5
Rémesen vaskalapos és kommersz olvasónak érzem magam, de ez most a maga jópofa cukiságával, álmodozó hangulatával simán levett a lábamról. Tényleg semmi különleges vagy eredeti vagy lenyűgöző nem volt ebben a novellában, de a célratörő, egyértelmű cselekményét, magától értetődő karaktereit egyszerűen jó volt olvasni az elmúlt elbeszélések stílusa után.

Kelly Robson: Beavatkozás – 4/5
Micsoda öregecske novella! Inkább érzelem és hangulat, mintsem sci-fi ötlet vagy cselekmény, de pont ezért működött. A gyerekekhez való kötődés, az öreg-anyai természet nagyon szépen belesimult a novella szövetébe, igazán élveztem, hogy ennyire mélyen megéli Robson/az elbeszélő az érzéseit. Még a lunai szál is egészen szerethető volt a maga nemében, bár egy kicsit több konkrétumnak jobban örültem volna, így kissé a levegőben lógott.

Jeffrey Ford: A könyvespolc-expedíció – 2,5/5
Jeffrey Ford írt egy novellát a könyvespolcáról és arról, hogy nincs ötlete? Nem igazán lenyűgöző alaphelyzet – persze jópofa ez a tündéresdi, szó se róla, igazából elvoltam vele, de rém felejthetőnek, egyszerűnek és ötlettelennek éreztem. Tipikusan olyan novella, ami olvasás után még nagyjából öt percig marad meg a fejedben, ami kevésnek tűnik az év legjobbjai között.

Alix E. Harrow: Egy boszorkány útmutatója a meneküléshez – Portal fantasyk gyakorlati tudnivalóinak gyűjteménye – 3,5/5
Rém szerethető novella mindenki számára, aki gyerekkorában órákat töltött könyvtárakban oldalra döntött fejjel polcsorokat böngészve és sarokba kuporodva belemerülve a legújabb felfedezésbe. Szóval eléggé nosztalgikusnak éreztem, azzal együtt is, hogy amúgy szimpatikusan érzelmes hangulata is kellemesen elringatott. Nem annyira tűnik kiemelkedőnek vagy eredetinek, de élveztem olvasni.

Garth Nix: A kőbe zárt bot – 2/5
Közepesen érdekes klasszikus fantasy – nem tudom, hogy Nix valamelyik saját világához íródott, vagy teljesen új, de igazából nem mozgatott meg annyira a novella, hogy utána is nézzek. Főleg szövegileg nem ragadt meg: a stílus nem tudott lekötni, az események előadásmódja sokszor unalmasnak érződött. Pedig egy varázspárbajban és egy érdekes mágikus rejtélyben lehetett volna izgalom (még az elcsépeltsége ellenére is), de ahhoz valami egyedivel kellene előrukkolni.

Elizabeth Bear: Oké, Glory – 4/5
Tulajdonképpen itt sem volt semmi rendkívüli, ugyanakkor szimpatikusan-profin adta elő a történetét. Az elején élveztem a jópofa hangulatot, az izgalmas környezetet, a rejtélyt, hogy vajon mit csinál ebben a helyzetben a főhősünk – aztán pedig még jobban élveztem az érzelmi részét, no meg a végét. Még úgy is, hogy relatíve magától értetődő úton járt a főhősünk lelki állapota, jó volt végigkövetni ezt a megőrülés és világvége közeli, rezignált-bohókás stílust.

Vandana Singh: Vindam – 1,5/5
Elképesztő módon nem tudott lekötni – pedig ez a közelijövős, clifis, MI-s hangulat abszolút lehetett volna érdekes, de sem a szereplőkhöz, sem a világhoz, sem a történethez nem sikerült közel jutnom. Az érzelmek nem hatottak, a cselekményt untam (nem mintha túl sok lett volna), meg egyébként sem tűnt úgy, mintha Singh olyan határozottan terelgetné az eseményeket (tulajdonképpen mi értelme is volt három nézőpont-karakternek?). Ez most eléggé elment mellettem.

Kelly Barnhill: Szörnyű ifjú hölgyek – 3/5
Inkább flashfiction-halmaz, mintsem novella – hangulatos és érdekes rövidkék, de én vártam volna valami összekötő kapcsot, valami koncepciót vagy történetet, ami keretbe foglalja ezeket. Így túlságosan lógtak a levegőben, és bár élveztem őket, nem mondanám, hogy bármelyik is nagy hatással lett volna rám, ahhoz ez a hossz nem igazán megfelelő (vagy ennél erősebb szöveg kell). De ha ez valami novellafüzér része, egyszer szívesen olvasnám az egészet.

Brooke Bolander: Páratlan, nagy, ártalmatlan – 3,5/5
Elefántos kisregény! Csupa izgalom ez a szöveg: már alapból a különböző szálak követése sem egyszerű, de mindez megbolondítva az elefánt-nézőpontból írt stílussal, a szokatlan metaforákkal és hasonlatokkal, meglehetősen eredeti olvasmány. Témáját tekintve is érdekes, főleg, hogy miként rakódnak egymásra a rétegek, hogyan működnek együtt a különböző szálak (nálam azért nem mindig, talán legjobban Kat-története), viszont cselekményét és karaktereit tekintve már kissé talán egyszerűnek tűnik. Vagy legalábbis a koncepció szerintem elbírt volna ennél erősebbet is – persze így is működött az elnyomás ábrázolása miatt, de ennél kicsit több ötletet is szívesen láttam volna. Azért mindenképp emlékezetes olvasmány.

T. Kingfisher: A Rose MacGregor ivócimboraság és rajongói csoport – 4/5
Szórakoztató szösszenet – vicces alaphelyzet, jópofa kifordítás, ügyes szituációk.

Simone Heller: Amikor nem járt csillag az égen – 3,5/5
Hangulatos posztapokaliptikus-szerű történet, csipetnyi mágiára hajazó valami a nyilvánvaló technikai dolgok mellett – érdekes egyveleg, de sok hasonló próbálkozással ellentétben itt élveztem. Szerettem ezt a metaforikus stílust, ahogy egyfajta ódaként értelmezhető a folyton új utakat kereső emberiségért. Voltak nagyon szép pillanatai, viszont mintha a kelleténél hosszabb lett volna, így nem mindig tudta ugyanannyira fenntartani a figyelmet. Plusz talán egy kicsit túl homályos volt ez az egész, főleg ahhoz, hogy tiszták legyenek a főhős motivációi is.

Zen Cho: Ha nem sikerül elsőre, próbáld meg újra! – 4/5
Hangulatos novella, ugyanakkor a két része számomra némileg ellentétben állt egymással, amit a legvége sem tudott tökéletesen összeolvasztani. Az első fele a maga humoros-szarkasztikus stílusában remek kiindulópont volt, viszont a folytatásának egyszerű-szép szerethetősége valahogy disszonánsan viszonyult a korábbiakhoz. De amúgy eléggé élveztem, mindkét felet remek volt önmagában olvasni.

Naomi Novik: Áldások – 3,5/5
A szerethetően humoros novellák sorát gyarapítja – a korábbiakhoz hasonlóan ügyes alapkoncepció, stílusos, bár kissé rövidke szöveg. Élveztem olvasni, tulajdonképpen még a folytatásra is kíváncsi lennék, de ebben a terjedelemben nem hiszem, hogy különösebben emlékezetes marad.

Rich Larson: Hús és vér és lélek – 4/5
Ez igazán kedvemre való volt: nem túlbonyolított, de határozottan érdekes kiindulópont (főleg persze a nyomozás szempontjából), ügyesen végigvitt cselekmény (bár mintha kicsit túl könnyen-gyorsan ment volna minden), figyelemfelkeltő figurák, megható pillanatok – csak valahogy a végjáték nem akart klappolni, nem volt elég hatásos és fájdalmas az egész. Pedig ez tényleg novellaterjedelmű ötlet, nem sok hiányzott ahhoz, hogy ennél is magasabb pontszámot kapjon tőlem.

Daryl Gregory: Kilenc utolsó nap a Föld nevű bolygón – 4,5/5
Talán az első novella a kötetben, ami probléma nélkül bejött. Gregory-t rövid sztorikban mindig nagyon szeretem: remekül eltalálja az ötlet és a tartalom határvonalát. Előbbi itt szinte észrevétlenül bomlik ki, a növényinvázió egészen izgalmas ebben a tálalásban, ráadásul nagyon megnyerő hátteret ad a családi történethez. Ugyanis talán inkább az utóbbi a lényeges: a kilenc pillanatkép, kilenc teljesen átlagos, mégis fontos élethelyzetben, meghatóan-hatásosan bemutatva. Ezt szívesen olvastam volna regényként is.

Dave Hutchinson: Golgota – 2,5/5
Nem mondanám, hogy igazán értettem a koncepciót, avagy hogy mi is akart ez lenni. A kiindulópontban rengeteg lehetőséget látnék, a vallási szál is lehetett volna ennél sokkal izgalmasabb – így vagy egy regény bevezetője, vagy egy nem túlságosan kidolgozott gondolatfoszlány. Érdekes kiindulópont, de mégsem teljes élmény.

John Crowley: Kova és tükör – 3/5
Erre most nem tudtam igazán ráhangolódni. Voltak pillanatai, amiket élveztem, az ír-angol konfliktus körüli történelmi, éppen csak mágikus háttér abszolút tetszetős, de nem éreztem, hogy valóban fel tudja kelteni az érdeklődésem a szereplők sorsa, a cselekmény vagy a népek jövője iránt. Így hiába vitt előre a szöveg, nem lett annyira élvezetes olvasmány.

Andy Duncan: Egy ügynök Utópiából – 3,5/5
Érdekes játék. Egy rétege nyilvánvalóan kimaradt, mert sosem olvastam az Utópiát, de élveztem a szokatlan műfajkeveredési dolgokat. Az elején eléggé megrémültem a nyelvezettől, de szerencsére később beleszoktam; az akciódús része kevésbé kötött le, de a körítéssel, még ha alkalmanként zavarosnak is tűnt, azért elvoltam. Úgyhogy eléggé felemás novella, talán csak a legvége hozta ki egyértelműen pozitívra: bár nem tudom, hogy ennyire egyértelmű dolgok mennyire mutatnak jól, de én szerettem.

Maria Dahvana Headley: Felejtsd el, hogy ismersz és én sem fogok emlékezni rád – 4/5
Ez eléggé a semmiből jött – és nagyon élveztem. A bűvészes témák mindig érdekeltek, és bár olyan nagy meglepetések nem voltak benne, mégis nagyon ügyesen összerakottnak tűnt az egész: sok mindent csak sejtet, félmondatokban bújtat információt, ráadásul (minden egyszerűségével együtt) a főszereplő is simán működött. Nem mondom, hogy ha nagyon megbolygatnám, akkor is tetszene-e még ennyire, de elsőre remek volt.

Ken Liu: Minőségi időtöltés – 3/5
Érdekes, de nem annyira ügyes: ebből lehetett volna egy Black Mirror fénykorát idéző keménységű és kritikai élű novellát kerekíteni, helyette mintha csak valami didaktikus tanulságszerűségre futotta volna, az is ad hoc módon összerakva. Pedig az ötlet izgalmas, a karakterek jópofák, úgyhogy még azzal együtt is volt benne potenciál, hogy a mérnöki/informatikai részek eléggé átgondolatlannak és légből kapottnak érződtek. Ahhoz képest, hogy nagyon szerettem eddig Liu novelláit, ez most erős csalódás.

N. K. Jemisin: A mesemondó helyettese – 4/5
Micsoda sárkányok! Úgy éreztem egyedinek, hogy ha részekre bontom, akkor nem biztos, hogy túl sok meglepetést találok – mégis, Jemisin előadásmódja határozottan ütős. Van valami kiábrándultan dühős a stílusában, mintha csak a legrosszabb következhetne be, nagyon izgalmas élmény ezt olvasni.

Ursula K. Le Guin: Tűz fénye – 5/5
Nyilvánvalóan lehetetlen pontozni: tökéletes befejezés – mindenhez. Le Guin búcsúzása Kóbortól szívfájdító, de közben mégis örömteli és csodálatos; pont olyan, amilyennek lennie kell.


Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Jonathan Strahan, a fantasztikus műfajok neves szakértőjének sorozata, amely 2016-ban mutatkozott be Magyarországon, még merészebb és elgondolkodtatóbb novellákkal folytatódik. Ebben a gazdag válogatást kínáló könyvben már befutott, hazánkban is ismert és pályájuk elején járó szerzők 2018-ban megjelent legjobb sci-fi és fantasy írásait olvashatjuk, amelyek egyszerre tanúskodnak lenyűgöző képzelőerőről és mély emberismeretről.

Jonathan Strahan 1964-ben született Belfastban. Közel harminc éve dolgozik sci-fi és fantasy szerkesztőként, ez idő alatt tízszer is jelölték Hugo-díjra, 2010-ben pedig megkapta munkásságáért a World Fantasy-díjat. Szerkesztőként több tucat antológiát és szerzői novelláskötetet jegyez. Nyugat-Ausztráliában él feleségével és két lányával.

Hirdetés