ViraMors P értékelése


>!
ViraMors P
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Dion a majdnem emberi arcra meredt, valódi megértést keresve belenézett a szeme feketeségébe, de csak a saját tükörképét találta benne.

Persze, persze, elvégre a Sötét Úr gonosz tornya állt előtte, és a véletlen halálesetek még illettek is hozzá.

Nem változtathatod meg az emberi természetet.

Bármennyire is úgy vettem meg a könyvet, és úgy kezdtem bele, hogy ide nekem mindent, amit Adrian Tchaikovsky írt! be kell vallanom, az eleje eléggé szkeptikussá tett. Az első 64 oldalon ugyanis, mint valami bevásárlólistán pipálgattam a klasszikus RPG alapú epic/heroic fantasyk kötelező elemeit: fény vs sötétség, legyőzendő Sötét Úr, prófécia, spoiler, de azért klasszikus összeállítású party (tolvaj, íjász, mágus, papnő, harcos), akik már föl is vették a Kill the Dark Lord című fő küldetést, annak első részleteként spoiler kizsaroltak némi együttműködést a pókokból, gyorsan begyűjtöttek két questitemet, az egyiket némiképp humanoidra formálták, és már mentek is tovább…
Na de, kérlek, Adrian, tudsz te ennél jobbat is, ugye? UGYE?

És akkor nem túlzottan hőseink rákényszerítették a pókalapú létformára Asimov robottörvényeinek helyi változatát.*
NA UGYE!

Ez volt az a pillanat, amikor muszáj volt újraterveznem a viszonyomat a könyvvel, és erősen átszabni a saját nézőpontomat, legalábbis azügyben, hogy mit olvasok.
Remélem, eddigre mindenki rájött, hogy ez nem egy RPG alapú epic/heroic fantasy regény, hanem annak kifigurázása, mixelve a Tchaikovsky-típusú emberkritiával, és mint ilyen – kevés döccenőtől eltekintve – nálam teljes mértékben betalált, az író pedig bebizonyította, hogy akkora troll, hogy párját ritkítja.
Nth már nem pók, de nem is ember, annyira idegen és szokatlan ebben a világban, hogy akár robot is lehetne, a csipet-csapat akkor sem tudná, mit kezdjen vele. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a megkötésnek hála Nth azt teszi, amit mondanak neki. Nem, nem azt, amire gondolnak, miközben utasítják. Azt, amit mondanak neki. Láttatok már számítógépet…? Na ugye!
Ettől még persze maradunk a fantasy talaján, Nth nem gép, csak éppen valami egészen szokatlan, nem is csoda, hogy amíg a banda spoiler végigzergel a küldetésen, gyakorlatilag folyamatos konfliktusforrássá válik. Már eleve az problémás, hogy egyáltalán minek kezeljék vagy nevezzék: Az? Ő? Ember? Pók? Szörny? Emberpók? Pókember?** Karakterenként eltérő a hozzá való (v)iszony, mint ahogy egész eltérő módon és ütemben változik a hozzállásuk is, miközben maga Nth, amolyan ma született felnőttként ismerkedik a világgal emberszerű szemmel. Ezeket a részeket és folyamatokat nagyon szerettem, egyes karakterek határozottan megkedveltem (másoknak meg lebontottam volna az arcát), ugyanakkor a csipet-csapattal, mint csapattal erősen hadilábon álltam.
Nincs abban semmi szokatlan, ha ez fantasy-s csapat tele van problémás karakterekkel, és nehezen vergődnek zöld ágra egymással, de van egy szint, amin túl ez már túlzás, és ezt itt sikerült megugrani. Nem beszélve a magas szintű bizalmatlanságról, és nem, nem arra gondolok, hogy egymásban, hanem arra, hogy rendszeresen nem bíznak egymás képességeiben. spoiler

És akkor eljutottunk a végére… A végére, ami engem csak megerősített a fent említett kifigurázós elképzelésemben. Tchaikovsky egy megveszekedett troll, másképp nem lehet. Nekem bejött az ötlet, a megvalósítást viszont kissé túltoltnak éreztem, spoiler

*https://moly.hu/idezetek/1106921 vö: https://moly.hu/idezetek/62180
**Hálás köszönet a fordításnak, amiért ezt nem sütötte el.


Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Adrian Tchaikovsky: Pókfény

A Fény és a Sötétség örök harcában mindig is egy prófécia segített legyőzni a gonosz seregeit. Egy ilyen jóslat utasításait követve próbálja hősök egy kis csapata megszabadítani a világot Darveziantól, a Sötét Úrtól. Hosszú, kalandos útjukon szembe kell nézniük szörnyekkel, óriási pókokkal, véráldozatra szomjazó őrült szektákkal, és saját gyengeségeikkel. A pókok erdejéből a Szent Városon keresztül a gonosz tornyáig szokatlan vezetőt követnek: egy óriáspókot, amit a csapat mágusa kényszerűségből emberré változtatott.
Legalábbis… nagyjából.

Adrian Tchaikovsky, Az idő gyermekei és a Hadállat szerzője ebben az első látásra klasszikus alapokra épülő, mégis modern, sötét humorral átszőtt fantasy regényében ugyanazokat a témákat dolgozza fel merőben más fényben, mint amelyekért a magyar olvasók is annyira megkedvelték. Emberség és emberiesség, empátia és gyűlölet, felelősség és álnokság – minderre egy nem ember szereplő látószögén át tart görbe tükröt.

Hirdetés