Bíró_Júlia P értékelése


>!
Bíró_Júlia P
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Pedig őszintén aggódtam, hogy fogom én ezt fejfogás és tízoldalak átlapozása nélkül végigolvasni – mármint, nesze nekem semmikomolyatnemtudokolvasniamígájtíttanulok , lábonhordomkiazagyhaláltszósemlehetmásról , ha már hazahoztam a könyvtárból, elolvasom, deee… na ezen a ponton a komplett narratíva sóhajtott egyet, hogy hosszú estéje lesz, de rám szánja, hogy megértesse velem:

– Nem, Eames nem az akut kapuzárási pánikját írta meg regény formátumban. Igen, egy csapat középkorú, elhízott/alkoholista/valóban okkal megkeseredett zsoldosban lényegesen több van a fenti attribútumoknál, és nem, nem kell ehhez utolsó pillanatos megvilágosodás és lehetetlent is túlélés, meg ilyen izék. spoiler spoiler Elegendő fél tucat, nagyjából kiforrott világlátású fickó, akiket elvben már nem lehet kimozdítani onnan, ahol épp vannak, aztán nézzük, ahogy bajtársiasság, agyament humor és amúgy nem elhanyagolható mennyiségű tapasztalat változatos mértékű villantásával sorra átlépik az összes árnyékukat. Pusztán azáltal, hogy folytatják ott, ahol abbahagyták diszkrét tizenkilenc évvel korábban. Köszönöm.

– Nem, Eames nem egy, esetleg másfél poénra spoiler hegyezi ki a regényt, hanem egy egészen komplett világlátást gyúrt össze ezekből, plusz egy raklap olyan helyzetből, amik mind a hősi fantasyban, mind a házi gyártmányú unokatesóikban, a fantasy szerepjátékokban is nagy számban ott figyelnek. Igen, a bemutatott élőlények kb. száz százaléka egyértelműen arra való, hogy egy fa mögött vagy kő alatt lapuljon, és rárontson az arra járó bandák bárdjaira kalandozókra. Megteszik? Naná. És remekül is működnek ebben a funkciójukban, legyenek a Belwadon wadjai, vagy kettővel komplexebb aljas humanoid izék.

– Nem, Eames nem viszi túlzásba a háttértörténelmet és a mitológiát – ellenben amit az istenvilággal összesen ha húszegynéhány oldal alatt művel, az alapján remélem, Brian McClellan szobája falán Nicholas Eames-poszter díszeleg.

– Nem, Eames nem akarja alapjaiban megújítani a zsánert – cserébe egy sor majdnem fényesre koptatott történetelemet, fordulatot, karaktertípust meg morális kérdést forgat ki és be és össze és egymásba úgy, hogy a végeredmény nem egyszerűen szerethető, de a Tavasz-szűz is arra teremtette, hogy örömmel olvassa az ember. És előre várja a következő turnét.

– Nem, Eames szerkesztője nem vonult nyugdíjba a kötet első harmada táján. Az epizódok egymásutánja, fordulatszáma rendben van, mindegyik előrevisz éspervagy szórakoztató. Nyomokban katarzis is előfordul, azt pedig jól teszi.

Szóval a narratívának hosszú estéje volt, de meggyőzött. Már csak a ráadást folytatást kérem, lehetőleg még tegnap.

2 hozzászólás

Nicholas Eames: A Wadon királyai

Nicholas Eames: A Wadon királyai

A dicsőség sosem megy ki a divatból!

Egykor legendás harcosok voltak. Clay Cooper és bandája, a Saga a legjobbak között is a legjobb volt. Rettegték a nevüket, világszerte a zsoldoscsapatok királyainak számítottak.

Aztán szögre akasztották a kardot, megnősültek, megöregedtek, elhíztak, alkoholisták lettek – súlyos esetben mind a négy egyszerre. A dicső időknek mindörökre vége, marad a család és merengés az elmúlt szép napok felett.

Egy nap azonban Gabriel, az egykori frontember kopogtat be Clay ajtaján végső kétségbeesésében: a lánya ugyanis a világ túlsó felén rekedt egy város falai közt, amelyet szörnyek hordája ostromol.

A két férfinek össze kell szednie a bandát egy utolsó turnéra, hogy együtt átvágjanak a Belwadonon. Biztosak lehetnek benne: elvadult kannibálok, fejvadászok, bosszúszomjas istenek és mindenféle szörnyeteg állja majd útjukat. A legnagyobb veszélyt azonban maga a Horda jelenti. Ha Clay és a banda le akarják győzni, ismét hinniük kell abban – és el kell hitetniük öregedő társaikkal és a feltörekvő ifjakkal egyaránt –, hogy érdemes mindent kockára tenni a mindenkori zsoldosok legértékesebb fizetségéért: az örök dicsőségért.

Induljon hát a búcsúturné!

Hirdetés