kecske  értékelése


>!
kecske 
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Az öt csillag nem is kérdés, nem erről van szó.
Egyszerre érdemel öt csillagot és hármat.

Három csillag: A történet maga kaotikusnak és egymásra dobáltnak hatott(mint a mágiarendszere), nem feltétlen éreztem mindent logikusnak, inkább csak egy magasabb rendű célt, az önfeledt szórakozást szolgált a nagyfokú randomitásával. Mintha minden megkezdett fejezet előtt elhangzott volna a kérdés, hogy mi kéne még bele? Ellenben tökéletesen szolgálta a célt, aminek alá lett rendelve, ez pedig a szórakoztatás.

De mégis, milyen őrült alapon lehetne elvárni a tökéletes megfelelést a mai követelményeknek, mikor maga a karakterek, a cselekmény, a világ, ugyanazt képviseli a mi síkunkon, mint a Saga a regény világában: a letűnt korok hőseinek rövid felbukkanását a náluk jóval modernebb korban. Soha jobb időzítéssel nem jelenhetett volna meg egy ilyen hangulatközpontú könyv, mint most, amikor a Manowar a végső turnéját dübörgi(már néhány éve :P), a Zeppelin soha nem áll már össze, a Guns, legalábbis a rózsás része közröhely tárgya, a Stones tagjai időnként feltámadnak és úgy tesznek mint akik eddig is éltek, a Maiden pedig még tartja a hátát, habár a kor rajtuk is érződik, az Isten pedig holnap lesz kereken kilenc éve, hogy elhunyt. A legnagyobbak is lassacskán megadják magukat a kornak. Halhatatlan nevek homályosulnak el, akik iránt a jövő generációinak egy szűk, kissebségi rétege fog csak érdeklődést mutatni.

A wadon királyai főleg a feelinget hozza, amit a hozzám hasonló(mint a mellékelt ábra mutatja nem vagyok egyedül :D )emberek éreznek: nem tudok azonosulni a jelenkor zenéjével, és nem is éltem még a 60-70-80-as években, mégis „vissza"vágyok oda. Egy könyv, ami egy fantasy történeten keresztül fel tudja támasztani ezt az érzést, minden hibára és hiányosságra megbocsájtást nyer. A Saga hősei odaállnak mellém néhány ezer metalheaddel együtt és azt mondják "Haver, nem vagy egyedül!” Ez pedig pont az a magasztos érzés, ami egy koncerten fogja el az embert.

Vannak epikus fantasyk, tökéletesen összerakottak, végletekig kidolgozottak, olyanok amikről végtelen hosszan görgethető wikipédia szövegeket lehet írni, ami körül több a teória mint a tényleges történés, és kétségtelen hogy azok is az érzelmek széles palettáját válják ki az emberekben, könnyezünk a karakterekért, nevetünk velük, vagy dühöngünk a haláluk miatt, de azzal az érzéssel amit fentebb leírtam még soha nem találkoztam egy könyvön keresztül. És ebben egyedi a Wadon királyai.

Ezért az öt csillag.

A folytatást felemás viszolygással várom, kb úgy mint amit az emberiség érezhetett a 90-es évek elején, jól is elsülhet, de alaposan nézd meg, hogy mibe nyúlsz.

1 hozzászólás

Nicholas Eames: A Wadon királyai

Nicholas Eames: A Wadon királyai

A dicsőség sosem megy ki a divatból!

Egykor legendás harcosok voltak. Clay Cooper és bandája, a Saga a legjobbak között is a legjobb volt. Rettegték a nevüket, világszerte a zsoldoscsapatok királyainak számítottak.

Aztán szögre akasztották a kardot, megnősültek, megöregedtek, elhíztak, alkoholisták lettek – súlyos esetben mind a négy egyszerre. A dicső időknek mindörökre vége, marad a család és merengés az elmúlt szép napok felett.

Egy nap azonban Gabriel, az egykori frontember kopogtat be Clay ajtaján végső kétségbeesésében: a lánya ugyanis a világ túlsó felén rekedt egy város falai közt, amelyet szörnyek hordája ostromol.

A két férfinek össze kell szednie a bandát egy utolsó turnéra, hogy együtt átvágjanak a Belwadonon. Biztosak lehetnek benne: elvadult kannibálok, fejvadászok, bosszúszomjas istenek és mindenféle szörnyeteg állja majd útjukat. A legnagyobb veszélyt azonban maga a Horda jelenti. Ha Clay és a banda le akarják győzni, ismét hinniük kell abban – és el kell hitetniük öregedő társaikkal és a feltörekvő ifjakkal egyaránt –, hogy érdemes mindent kockára tenni a mindenkori zsoldosok legértékesebb fizetségéért: az örök dicsőségért.

Induljon hát a búcsúturné!

Hirdetés