tündérróka értékelése


>!
tündérróka
Karl Ove Knausgård: Élet

Újabb kötet, újabb életkor, újabb helyszín. Ami ugyanaz: az elbeszélő, aki rettentő jól imitálja az igazmondót.
Hatalmas erőssége volt az Életnek, hogy a szerző egész egyszerűen csak „visszaképzelte magát” a 18 éves énjébe és teljesen hitelesen szólalt meg azon a hangon (a fordítás is kitűnően átadta ezt, külön dicséret, hogy sikerült modernné tenni a 80-as évekbeli tinédzserek által használt szlenget) – ha nem tudnám, ki a szerző, ha nem láttam és hallottam volna őt a Könyvfesztiválon, elhinném, hogy egy 18 éves elbeszélését olvasom, annyira bele tudott helyezkedni ebbe a gondolkodásba, az „ostobaságba” és a sokszor irreális képzelgésekbe. Egyetlen kivétel van, amikor a jelenből visszaemlékező narrátor veszi át a fokalizációt, és az is csak egy rövid epizód erejéig tart. Hatásos, de nem baj, hogy nem volt belőle több.
Ezt a helyszínt, ezt az életmódot ugyanis így kellett bemutatni. Hiszen egy önkéntes száműzetésbe vonuló 18 évesen kívül nem sokan élték volna túl abban az észak-norvég városban – ahogyan tényleg nem is éltek ott sokan, és akik mégis, azokat sem lehet hibáztatni az alkoholhoz való erős vonzalmuk miatt. Ahogyan a 18 éves Karl Ovét sem. A 40 éves Karl Ovének továbbra sem hiszem el, hogy minden apró részletecskére ilyen pontosan emlékezik – de ez nem is lényeges, hiszen nem ez alapján értékelünk egy önéletírást –, azonban a 18 éves Karl Ove nevű elbeszélőnek elhiszem, hogy csak a mámor és a homály segítségével lehetett valahogy túlélni ezt az évet.
A harc ebben a kötetben az írással és a szexualitással történő küzdelemben állt. Mindkettő kontextusában rendkívül unszimpatikus figura tárulkozott elénk: egy nagyképű, kezdő „író” és egy nagyotmondó, kicsapongó kamasz. Megjelenhetett volna ugyanezekkel a tulajdonságokkal szimpatikusan is a karakter, de (szerencsére) nem így történt. Újra csak azt tudom mondani, hogy nem lett volna reális, ha ilyen jellemzőkkel megkedvelhetővé vált volna Karl Ove, a helyettesítőtanár. Természetesen fent lehetett tartani a szimpátiát, hiszen az eredendően jólelkű gyerek, akit a Játékban ismertünk meg, nem tűnt el, valamint a magát szégyenben és lelkiismeret-furdalásban áztató, emiatt pedig szimpátiát keltő (a Halálban és a Szerelemben megismert) felnőtt képe is fel-feltűnt már. Ahogyan az író is. Az íráshoz való elköteleződés azonban szerintem nem amiatt olvasható ki a regényből, mert például az elbeszélő télen, a több hónapos sötétség idején felváltotta az éjszakáit és a nappalait, hogy írni tudhasson – hanem alapvetően a gondolkodásmódjából lehet kikövetkeztetni: amikor valami hihetetlen vagy említésre méltó történik vele, egyből azon gondolkodik, hogyan fogja ezt megfogalmazni a leveleiben.
Kiemelkedőek voltak az apát szerepeltető epizódok: úgy tűnik, minél több köteten vagyok túl, annál inkább más színben tűnik fel előttem az első kötet, amely az apa halálát írta le – akkor ugyanis nem értettem még semmit, a testvérek közötti beszélgetéseket vagy hogy Karl Ove sírva fakadásai miért döbbentették le annyira Yngvét… Tudom ugyan, hogy (a szerző bevallása szerint) „nothing is intentional”, de valamiért azt érzem, a hat kötet elolvasása után lesz igazán érdemes újraolvasni a legelsőt – amely a lényeg. Hiszen minden részben az apjához való kapcsolatát írja le más-más megközelítésben – az apa vége pedig csak látszólag a könyvsorozat kezdete – valójában annak a vége.


Karl Ove Knausgård: Élet

Karl Ove Knausgård: Élet

A tizennyolc éves Karl Ove Knausgård az érettségi után egy északnorvég halászfaluban kezd önálló életet. Bár életében először tényleg távol van az apjától, a fizikai távolság sem feledteti a múltat, amely Hafjordban is kísérti. Knausgård tanítóként helyezkedik el a falu iskolájában, és saját lakásba költözik, ahol végre van tere és ideje írni, ám két dolog állandóan eltereli a figyelmét a munkáról: az alkohol és a nők. A Harcom sorozat negyedik része közelkép a kamaszkor vágyairól és szenvedéseiről, szégyenről, megaláztatásról és kontrollálhatatlan érzelmekről.

Karl Ove Knausgård 1968-ban született Oslóban. Első regénye, amely harmincéves korában jelent meg, elnyerte a norvég kritikusok díját. Hatkötetes önéletrajzi regényfolyama – eredeti címe: Min Kamp (Harcom) – 2009–2011 között jelent meg.
Patat Bence 2000-ben végzett az ELTE skandinavisztika-finn szakpárján. A skandináv nyelvek mellett finnül, észtül, angolul, németül, franciául és olaszul beszél. Többek között Lars Saabye Christensen, Jón Kalman Stefánsson, Maja Lunde és Jussi Valtonen fordítója.

Hirdetés