Noro  értékelése


>!
Noro 
Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Összecsapás a Jó és a Gonosz között! Ismerős? Valószínűleg, hiszen a fantasy legalább egy fél évszázadon keresztül erről szólt elsősorban. Még ha nem is mindig így nevezték a két résztvevő felet, hanem Rendnek és Káosznak, vagy Fénynek és Setétnek, a kétpólusú világba valahogy mindenki beletörődött. De milyen érzés lehet valójában egy ilyen fekete-fehér világban élni, ahol még a kozmosz erői is bizonygatják, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van? Na, erről szól a Pókok Fénye. (A cím egyébként sokkal kevésbé spoileres, mint egy magamfajta sokat látott, minden trükköt érteni vélő olvasó elsőre gondolná. :D)

A regénnyel szemben támasztott egyetlen komoly kifogásomat – tudniillik, hogy ebből sokkal többet is ki lehetett volna hozni egy kalandozós-küldetéses sztorinál – rögtön meg is cáfolnám. spoiler A fantasy történelmében ugyanis mindig is a szerepjátékok éltek vissza a legdurvábban a jó-gonosz tengellyel. A “törvényes jó” jellemű tömeggyilkos lovagok, a gonosz címkét viselő, így következmények nélkül kiirtható szörnyek (akiknek a legyőzése egyenesen jó cselekedet): ezek már régóta egyfajta cinikus tükörképei a tolkieni iskolának. Egyáltalán nem jellemző rájuk viszont az ilyen játékokra az, hogy önmagukba nézzenek. Így egy Tchaikovsky-féle geek számára nagyon is logikus húzás, hogy ezt pótolja, amikor a fantasy kalandozós irányzatára húzza fel a történetet. Nem azért, mert csak a kalandozókban van meg a regényben megjelenített álszentség, hiszen ez a legkevésbé sem igaz. A Fény Egyházáról legalább ennyit lehetne mesélni. De a kalandozó-klisék ráépítenek még egy réteget, ami ironikus módon egy magasröptűbb társadalom-boncolgatós fantasyből talán hiányozna.

A szerző másik tréfája, hogy ezt a mágikus világot legalább annyira SF-írói szemszögből mutatja be, mint a fantasy szerepjátékoséból. Hiszen az, ahogy a pókokat ábrázolja, sokkal közelebb áll a hard SF idegen lényeihez, mint a high fantasy “másképpen emberszerű” teremtményeihez. (A Shadows of the Apt sorozat tele van ízeltlábú/ember figurákkal, amelyek minden ötletességük mellett is egytől egyig a fantasy logikáját követik. A különbség szerintem ég és föld.) A Pókfényben a másféleség olyan zsigeri természetű, hogy még a kétirányú kommunikáció sem mindig tudja áthidalni. Erre jön még persze az is, hogy e megértésre kezdetben nincs is igény a szereplők részéről. Hiszen jó és gonosz között ugyan mit kéne megbeszélni? És minél inkább elkötelezett valaki a Fény ügye mellett, annál erősebben igazolva érzi, hogy gonosz legyen a Gonosszal szemben. A főszereplő kalandozók körében talán nem túl összetett, de annál szélesebb spektrumát láthatjuk e viselkedésnek. Én személy szerint telitalálatnak érzem a papnő figuráját: komolyabb kvalitású fantasy írók ritkán ereszkednek le oda, hogy ezt a kifejezetten D&D-szökevény archetípust górcső alá vegyék, pedig van benne fantázia. Nem könnyű hihetően megformálni egy olyan karaktert, aki teljes mértékben alárendeli magát egy kitalált túlvilági entitás obskurus szabályainak, és talán még nehezebb ezt a (mondjuk ki: fanatikus) karaktert aztán elindítani a botladozó önmegismerés útján.

Röviden: Tchaikovsky megint megcsinálta azt, amit a Hadállatban is – egy rövid, kalandos történetbe ágyazva olyan kérdéseket tett fel, amelyekről sokan nem is vettük észre, hogy mindig is ott rejtőztek a fantasy klisék mélyén.


Adrian Tchaikovsky: Pókfény

Adrian Tchaikovsky: Pókfény

A Fény és a Sötétség örök harcában mindig is egy prófécia segített legyőzni a gonosz seregeit. Egy ilyen jóslat utasításait követve próbálja hősök egy kis csapata megszabadítani a világot Darveziantól, a Sötét Úrtól. Hosszú, kalandos útjukon szembe kell nézniük szörnyekkel, óriási pókokkal, véráldozatra szomjazó őrült szektákkal, és saját gyengeségeikkel. A pókok erdejéből a Szent Városon keresztül a gonosz tornyáig szokatlan vezetőt követnek: egy óriáspókot, amit a csapat mágusa kényszerűségből emberré változtatott.
Legalábbis… nagyjából.

Adrian Tchaikovsky, Az idő gyermekei és a Hadállat szerzője ebben az első látásra klasszikus alapokra épülő, mégis modern, sötét humorral átszőtt fantasy regényében ugyanazokat a témákat dolgozza fel merőben más fényben, mint amelyekért a magyar olvasók is annyira megkedvelték. Emberség és emberiesség, empátia és gyűlölet, felelősség és álnokság – minderre egy nem ember szereplő látószögén át tart görbe tükröt.

Hirdetés