Ibanez MP értékelése


>!
Ibanez MP
Gál Hedda: Ősanya

"Ha csend ugat a mélyben,
lelked tüdejében,
megtudod, ki vagy
s mennyit érsz."

Most látom, hogy első értékelő leszek, ami elkeserít kissé. Mert ez a kötet bizony méltán megérdemelné, hogy többen is olvassák!

A könyvecskét @csgabi-val való találkozásom eredményeként kaptam ajándékba, meglepetésként, magától a szerzőtől, dedikálva. Meg is lepődtem tényleg, mert nem számítottam rá, ugyanakkor már az első pillanatban „jó ismerősként” tekintettem rá, mivel kiderült, hogy verseskötet és külsejében-formájában a nem sokkal azelőtt olvasott (és jó élményt adó) A jeruzsálemi erdő c. kötetre hasonlított. Megüzentem Gabival, hogy az értékelésemben én bizony őszinte leszek, ajándék ide vagy oda, magyar szerző ide vagy oda, egy írónak szerintem el kell viselnie a kritikákat és inkább akarjon fejlődni, mint sütkérezni a hamis dicséretekben.

"Selyempapírba burkolnám az Időt,
s megpörgetném.
Újraélném azt a veled töltött pár órát,
amit a Végtelenbtől kaptam
kárhozatul.
Selyemgubó-létünk megcsomóznám,
Ne tudj elszökni
S O H A."

Szerencsére az Ősanya esetében nem tudok semmi, de tényleg semmi rosszat írni! Tetszik a formátum, a lányka rajza, illetve az, hogy ez lett felhasználva. És bár nem vagyok verskritikus, az elmúlt időszakban rengeteg verset olvastam és ez bizony jót tett, mert volt egy friss összehasonlítási alapom! Hogy milyen az, amikor csak elolvasunk egy verset és közönyösen vállat vonunk, arra hivatkozunk, hogy „na igen, nem értek a versekhez, lehet, hogy jó, lehet hogy nem, inkább közepesre értékeljük, mert lehet, mi vagyunk a hozzá nem értők…” Vagy vannak az ilyen versek, amelyeknél „megáll az idő”, elmerengünk, olvasás közben érezzük, hogy a szavak mennyire a helyükön vannak, mennyire azok a szavak kellettek és mennyire más a rímek, képek és más költői kifejezések helyes használata, mint annál a másiknál… Hogy az az előző mennyire semmi volt (olyan, amit, most már tudjuk, mi is írogattunk esetleg gyerekkorunkban, vagy most meg tudnánk írni), ez pedig mennyire irigyelten jól megírt, tényleg a lelkünkig hatoló, minden betűjében hangulatos és összecsengő.

„Azok a kakaó ízű reggelek, amikor pappi kezében egy-egy bögrével suttogva ébresztgette őt, a selyemhajú dalospacsirta, és a másik, az ezüstbe hajló, akiben még mindig a szerelmét látta. A vanília illatú délutánok, amikor pappi elvonult újságot olvasni, mammi darázsfészket sütött uzsonnára, majd az esték a szőlőlugasban, a frissen nyírt fű illatába burkolózva, történeteket hallgatva arról: milyen volt, amikor ők fiatalok voltak.”

Ráadásul a kötet nem csak verseskötet, hanem rövid prózák is szerepelnek benne. Ez iszonyatosan feldobja, még közelebb kerülünk az írónő életéhez, gondolataihoz, átélt múltjához. S megvallom, a sorok olvasása közben én folyton arra gondoltam, hogy ennek a lánynak az életéről, így, ebben a stílusban, mennyire szívesen olvasnék egy novelláskötetet vagy egy regényt. És mennyire olyan, mint kedvencemet, Schaffer Erzsébetet olvasni: színek, illatok, villanások csupán, egy bögre kakaó, egy felvillanó emlék, olyan, ami esetleg velünk is megesett és mégis, mennyire jó ezt így, most elolvasni és rágondolni a saját emlékünkre. S ami nem esett meg velünk, az is mennyire közel kerül hozzánk.

Virágzik a hárs a sarkon.
Hallod? Virágzik a hárs,
és Te nem vagy. Mégis,
mindenben ott vagy,
hársillatú Apám.
Nyár van. Hideg, nyirkos,
néma nyár.
Azt mondtad pár napja,
rád szakadt az ég.
Most: sírnak a felhők érted.

A kötetet egy utazás során olvastam és egyszer meg kellett állnom és erőteljesen másra koncentrálva, kinézve az ablakon: s közben lopva törölgetnem a könnyeim. A szülei elvesztéséről írt sorok annyira erőteljesek, nagyon elszomorítottak, főleg, mivel az utóbbi években egyre érzékenyebb vagyok, az évente kétszeri hazajárás és a szüleim – láthatóan gyorsabb – öregedése és az elvesztésük iránti félelem (hányszor látom még őket életemben?) a sorokat olvasva is előtört belőlem. Szerencsésnek érzem magam, hogy nekem még ők megvannak, ugyanakkor örülök, hogy Hedda ilyen szeretettel emlékezik rájuk és hogy ilyen gyönyörűen meg tudta fogalmazni azt, amit valószínűleg mindannyian érzünk (vagy érezni fogunk) ebben az esetben.

Anyuval álmodtam az éjjel.
Lázas volt, mosolygott,
tett-vett a szobában,
lassan a helyére pakolta
a kis porcelán figurákat.
Megcirógatta az arcom.
Megígértem, hogy még

találkozunk.

Összességében egy nagyon sok érzelmet, rengeteg fontos dolgot egyszerűen, de mégis mesterien megfogalmazó kötet, biztos vagyok benne, hogy sokszor le fogom még venni a polcomról olvasásra! Köszönet az élményért mindkettőtöknek Hedda és @csgabi!
(A mellékelt CD-t még nem hallgattam meg, de hazautazás után azt is pótolni fogom!)

Amikor esélyt adsz
önmagadnak
egy hosszú csend után,
próbálsz bízni,
még akkor is,
ha sejted,
hogy szinte felesleges,
akkor, na akkor
lehetsz a legbiztosabb
abban,
hogy az önnön nyíltságod
és őszinteséged
hiábavaló.

3 hozzászólás

Gál Hedda: Ősanya

Gál Hedda: Ősanya

Gál Hedda „Ősanya” kötete a 2009 és 2016 közötti időszakot öleli fel. Az ez időben íródott verseket, novellákat köti egy csokorba az anyaság, szerelem és gyász témakörökben. A gyerekeit egyedül nevelő anya dilemmái, a múlttal és még inkább a jövővel szemben, korunk egyre inkább elhatalmasodó, szinte mindennapos problémájává vált a családok szétzuhanása. Úgy tisztának maradni a gyermeki tekintetek előtt, hogy közben belül mardos az önvád és a félelem a felelősség terhe miatt, nem egyszerű. Megmaradni Nőnek, ki-kibújva az Ősanyaságból. Az önfenntartás anyagiakig lecsupaszított lényegisége egy művész-édesanya belső világától távol áll, így hát megpróbál valamiféle kapaszkodót találni a zenében, versekben, írásban.

Hirdetés