gesztenye63 P értékelése


>!
gesztenye63 P
Django Wexler: Az Árnyéktrón

Az első kötet értékelésében nagy mellénnyel kinyilatkoztattam, „hogy Anya a legizgalmasabb, leginkább rejtélybe burkolózó karakter (…), sejtésem szerint az egész Árnyháborúk-ciklus egyik, ha nem éppen a nagybetűs kulcsfigurája lehet.” Jól benéztem és félreismertem Wexlert. A második kötetben egy dekányi Anya sincs, ahogy a klasszikus harctéri jelenetek sem kapnak benne helyet. Cserébe kapunk rengeteg városi forrongást, dögunalmas politikai helyezkedést, csipetnyi LMBT cselekményszálat és egyre kevesebb mágiát.
Visszatérve az első kötethez, egy dologban azonban biztosan nem tévedtem. Mégpedig a Cornwell alkotta Sharpe-sorozathoz kapcsolt párhuzam kérdésében. Wexler megkísérli – feltételezhetően 10+sok részben – megfesteni Vordan és a környező világ francia forradalom- és napóleoni háborúk-korabeli nagyívű freskóját, ahogy tette ezt Bernard Cornwell képzeletbeli hősének kalandjaival, csak ő a valós történelembe ágyazva mindezt.
Az Árnyháborúk vezető karakterei visszatérnek az első kötetből és ott folytatják, ahol abba sem hagyták. Janus tökös és rejtélyes, Marcus tökéletlen és rejtélytelen, Winter pedig továbbra sem tudja, hogy „fiú-e, avagy leány”… Rendkívül jót tesz azonban a történetnek, hogy kapunk egy jóféle hercegnőt spoiler, aki egy kicsit más és végre színt hoz a színtelen Árnyháborúkba.
Összességében azonban más helyszínen ugyan, de az előző kötethez hasonlóan nem történik semmi legalább háromszáz oldalon, majd az utolsó néhány lapon ismét megcsillant a szerző némi érdekességet, ami előrevetíti az elkövetkező néhány ezer oldalnyi vontatott, elnyújtott, az Ezer Névből továbbra sem sokat mutató folytatás teoretikus lehetőségét.
Feltétlenül ajánlom annak, aki szeret elveszni a kényelmesen untató, nehéz napok éjszakáján kellemesen elandalító, eseménytelenségében álomba ringató lapok soraiban. Szóval túlírt, néhol kifejezetten lekapatott, odakozmált, túlkészült.
Csak az bosszant, hogy ez a történet akár izgalmas és szórakoztató is lehetne, ha még időben színre lép egy könyörtelen, ámde jó szándékú szerkesztő és közli Wexlerrel, hogy mondjuk éppen 318 és fél oldalnyi töltelék fölösleges a szövegtörzsből és húzzuk meg, hogy jó legyen…

…és úgy gondolom, hogy jó is lenne, mert bizony van ebben bőven ötlet és lehetőség…

2 hozzászólás

Django Wexler: Az Árnyéktrón

Django Wexler: Az Árnyéktrón

Bárki szervezhet puccsot, vagy útjára küldhet egy gyilkos golyót. A muskéták és a mágia világában azonban ennél több kell ahhoz, hogy valaki megszerezze a trónt.
Vordan királya halálos ágyán fekszik. Mikor meghal, a lánya, Raesinia Orboan lesz századok óta az első királynő – és becsvágyó férfiak célpontja, akik irányítani akarják őt. A legveszedelmesebb közülük Orlanko herceg, a tájékoztatási miniszter, egyben a titkosrendőrség feje. Miután megfélemlítés, bebörtönzés és kivégzés révén módszeresen elhallgattatta ellenfeleit, Orlanko a legrettegettebb ember az egész királyságban.
Ráadásul ismer egy sötét titkot, ami végképp az ő kegyeire utalja Raesiniát.
A lelepleződés tönkretenné a hercegnőt, ő azonban eltökélten keresi a módját, hogy kiszabaduljon – és országát is kiszabadítsa – Orlanko vasmarkából. Valószínűtlen szövetségesekre talál ebben a fényes sikerű khandari hadjárat után hazatért Janus bet Vhalnich ezredes, valamint hűséges tisztjei, Marcus d’Ivoire főkapitány és Winter Ihernglass hadnagy személyében.
Miközben Marcus és Winter a helyüket keresik hazájukban, amelyről azt hitték, sosem látják többé, Janusnak és Raesiniának is segítenek mozgásba lendíteni azokat az eseményeket, amelyek felszabadíthatják Vordant Orlanko befolyása alól – csakhogy azon az áron, hogy káoszba taszítják az országot. Mivel azonban a nép szenved a herceg zsarnoksága alatt, ők készek a királyságot minden erővel megvédeni, származzon az erről a világról, vagy egy másikról.

Hirdetés