gesztenye63 P értékelése


>!
gesztenye63 P
N. K. Jemisin: A megkövült égbolt

Nem oly régen „fél füllel belenéztem” egy ismeretterjesztő műsorba a hazugságládában (tipikus háttértévézés), ahol valami ilyesmi hagyta el a narrátor (egyébiránt Brad Pitt – csak hogy végképp eltérjek a tárgytól) száját:
… az igazán hozzáértő építész az alkotásával mindig valamilyen történetet mond el – a jól sikerült koncertterem alkotóelemei maguk is muzsikálnak, egy múzeum köveiből a történelem meséje csendül ki, de pl. egy jól komponált sportlétesítmény lelátójáról még üresen is a labda pattogása hallik (kéretik nem félreérteni – a valósággal való bárminemű hasonlóság csak és kizárólag a véletlen műve!).
Nos, én ezt a gondolatmenetet továbbvittem Jemisinre és úgy gondolom, hogy a trilógia zárókötete után bátran elmondható, hogy unikalitásával, egyediségével, útkeresésével valami olyasmit rakott bele ebbe a fantasy történetfolyamba, ami akkorát szól, mint a „jó építész” – fentiekben citált – védjegye. Fájdalmasan, nyersen, kőbe faragva, mégis igazán kereken, az éleket pontos, precíz munkával lecsiszolva, eldolgozva, a zsáner talán legbátrabb „újhullámos” képviselőjeként tépi fel az olvasó nyaki ütőerét, fordítja ki a beleit és üvölti a képébe a maga üzenetét:
Földapának igaza van, kedves nyomorult, félnótás embertársaim, ti valamit nagyon, talán végzetesen elcse@tetek… Pedig rengeteg – évezrednyi – időtök volt a lépéseket megfontolni, a bűnöket elkerülni, a hibákat jóvá tenni… Tessék, akkor most itt az idő, hogy a huszonnegyedik óra ötvenkilencedik percében, egy utolsó, huszáros hajrával bizonyítsátok, hogy a humanoid mégis csak egy életképes faj…

A megkövült égbolttal így bezárul a kör és megkapja végső értelmezését a trilógia címe is. A föld, vagy talán a Föld íme, megtöretett, de talán még van némi remény, hogy a néhol végletesen taszító E/2 nézőpont szinte befogadhatatlan soraiból – a zsáner hagyományaihoz szinte kétségbeesetten visszanyúlva – egy régimódi, önfeláldozó hős szülessen. A regényben feltárul a múlt, értelmet kapnak a letűnt évszakok, megneveztetnek a felelősök és felcsillan valami… spoiler
Mindezen túl a zárókötet Essun és Nassun kapcsolatán keresztül egy félelmetesen őszinte, önmarcangoló vádirat a túlélő lelkiismeretének címezve, a szeretett lény elvesztése okán, vagy ha úgy tetszik egy rendhagyó – szikla keménységébe burkolt, de belülről magmaként fortyogó – himnusz, vagy óda a pótolhatatlan édesanya emlékére.

A trilógiát mindenkinek ajánlom, de a fantasyt értő és szerető olvasók számára már csak azért is kötelező olvasmány, mert egy újabb, megkerülhetetlen adalékkal szolgál a hagyományos eszközökkel dolgozó vs. „újhullámos” alkotók és műveik körül egyre többször felizzó és a zsáner jövőjét feszegető vitában, eszmecserében.


N. K. Jemisin: A megkövült égbolt

N. K. Jemisin: A megkövült égbolt

Hamarosan visszatér a Hold. Hogy ez az emberiség pusztulásának, vagy esetleg valami még rosszabbnak az előjele, az két nőn áll.
Essun örökölte Tízgyűrűs Alabástrom erejét. Reméli, ezzel megtalálja a lányát, Nassunt, és olyan világot teremthet, amelyben minden orogén gyermek biztonságban nőhet fel.
De Nassun számára mindez késő. Az anyja hiába válik képessé az obeliszkkapu irányítására, ő már látta a világ gonoszságát. Elfogadta, amit az anyja soha nem fog beismerni: az elromlott dolgokat nem mindig lehet helyrehozni. Az egyetlen járható út ilyenkor a teljes megsemmisítés.