Bíró_Júlia P értékelése


>!
Bíró_Júlia P
Ed McDonald: Éjszárny

Na ilyenből kellene nekem még egy raklappal, amíg IT-t tanulok.
Pedig eleinte nem voltunk jóban, aha , mondom, még egy világvége, még egy kiégett főhős a kiégett haverjaival, akik majd nyilván az utolsó pillanatban jól megmutatják mindenkinek aki szereti, hagyjuk már egymást békén . Nem különösebben hatott meg az sem, ami a vil alapú mágiából eddig látszik spoiler – az viszont már igen, mikor elkezdett betagozódni a határvidék nyomorult életébe, fegyverként, erőforrásként, de még mítoszként is. spoiler Ahogy eleinte legyintettem az egész Kárhozat-témára ( oké, Eddie, úgy látom, egyetlen várost volt kedved megírni az egész kontinensről, de legalább bevallanád), ugyanolyan sietősen vontam vissza a vádjaim többségét, ahogy McDonald sorra felvezette a kifordult világot benépesítő hangokat, lényeket és nem mellesleg a túl hosszas falakon kívüli wellnesstúrák fizikai és mentális következményeit annak meg külön örültem, hogy az utóbbit anélkül, hogy céltalan szenvedésben tocsogós oldalakat kaptunk volna. Mire ráásítottam volna a Valengradot benépesítő, egytől tízig terjedő gonoszkodós-önérdekfüggési skálán többnyire minimum hetest érdemlő karakterekre, elkezdték itt nekem nyomokban létező reménnyel, bajtársias megmozdulásokkal meg ilyen izékkel ellenpontozni az első pillantásra homogén grimsötét darkságokat. Ráadásul jó arányérzékkel, hogy még mindig a fősodorra irányuljon a figyelem, csak egy hangyányit azért mégis elkeseredjünk minden veszteségen. spoiler
A karakterek egyébként nagy meglepetéseket nem tartogatnak spoiler . Cserébe kellemesen, konzekvensen és egyedileg utálkoznak reagálnak a külvilágra, a dilemmáik teljességgel érthetőek, átélhetőek spoiler, én megint csak a névadásért morognék egy sort. Mármint értem én, hogy van a nemesség meg a nyavalyás egyszerhasználatos járókelők és söpredékek, de szeretném látni azt a szülőt, aki a háromkilós-ötvencentis visító kölykét meglátva úgy találja, hogy fél szótagnál vagy prüsszentésnél többet nem érdemel az élettől megszólítás gyanánt. (Lásd még: -Jó'van, há' leírni úgyse fogod tudni, legyél … -és itt három-négy betű véletlenszerű kihúzása következik a kalapból.) Viszont hajlandó vagyok megbocsátani, főleg, hogy a fenti pozitívumok mellett a (függő)vég sem próbál úgy tenni, mintha a regény háromnegyedében kergetett problémákat igazából könnyen és gyorsan két Google-kereséssel meg lehetne oldani, úgyhogy marad anyag a folytatásokra is.
Szóval A holló jele egyelőre nem látszik világmegváltó sorozatnak, ellenben kifejezetten feszesen, okosan és ígéretesen indul, pluszban kifejezetten jókor hallgat el -ez alatt pedig azt értem, hogy kérem a folytatást. Most*.

* Minden kívánságom így váljon valóra.

2 hozzászólás

Ed McDonald: Éjszárny

Ed McDonald: Éjszárny

A széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

Hirdetés