Dávidmoly értékelése


>!
Dávidmoly
Anthony Ryan: Az ébredő tűz

A kémek sosem vesztegetik az idejüket.
*
– Nem lőhetnénk le végre? – kérdezte Loriabeth az apjától.
– Kevés a lőszer.
*
– Nos, egy emléktől nem lehet meghalni – mondta, azzal a fiolát elvéve ledöntötte a folyadékot.

Nagyon akartam, hogy jó legyen, de tényleg, sárkány-becsszó! Nem rajtam múlott, hogy nem sikerült.
Pedig az alapanyag egyértelműen sikerért kiáltott. Sárkányok, lapátkerekes hajók, izgalmas háttér, sárkányok, egy felfedezésre váró vad és megszelídítetlen földrész, nagyhatalmi konfliktusok, sárkányok, emlékezetes karakterek, rejtélyes találmányok… említettem már a sárkányokat? Úgy értem, ez a regény a szememben sikerre volt ítélve, minden egyes létező szempontból – ezért olyan keserű a szívem, hogy kecses szárnyalás helyett némi bukdácsolás után veszettmódon beleállt a földbe.
A cselekmény, persze. Mr. Ryan sajnálatos módon csupán egyetlen (és még sajnálatosabb módon botrányosan rossz) cselekményvezetési módszert használ, miszerint hőseire hirtelen a veszély fenyegető árnya vetül, ám (mielőtt még esetleg izgalom fogna el minket) egy (általában szürreális és/vagy teljesen előkészítetlen) deus ex machina megmenti. És ez így megy minden egyes alakalommal. Hatszázegynéhány oldalon keresztül. És természetesen akármilyen (a rendelkezésükre álló információk és a józan ész alapján öngyilkos ostobaságnak tűnő) terv kivitelezésébe vágnak bele, a (tőlük teljes mértékben független) külső körülmények rögvest úgy fordulnak, hogy túléljék. Nagyjából a regény egyharmadánál égtem ki teljesen, de onnan még négyszáz hosszú oldalnyi deus ex machinán kellett magamat (szó szerint) keresztülvágni – úgy, ahogy a Hosszúpuskáknak a dzsungelen, csak nem annyira jól szórakozva közben. A cselekményvezetés okozta fásultságomra jellemző, hogy amikor a négyszázhuszadik oldal magasságában elősejlett az események mögül spoiler, akkor már igazán fel se tudott bosszantani.
Csak találgatok, de talán az lehetett a szerző terve, hogy az akciójelenetekkel izgalmasabbá tegye az eseményeket, ezért írt bele számtalan összecsapást, rajtaütést, csatát spoiler a regénybe. Ám ehhez nem ártott volna legalább minimális mértékben izgalmassá tenni azokat (különösen Lizanne, a terminátorlány esetében volt érdektelen minden egyes összecsapás). Kedves Anthony, ha már a könyved kétharmadát akciójelenetek töltik meg, akkor nem gondolod, hogy esetleg kéne nekik adni legalább egy leheletnyi súlyt? Mondjuk, mi lenne, ha néha-néha (vagy legalább egyszer az igen hosszúnak érződő hatszáz oldal során) nem mentenéd ki a (jellemzően a saját… khm, meggondolatlanságuk okozta) galibából azonnal a szereplőket? No nem kellene elhúzni sokáig, csak addig, hogy legalább izgulni elkezdjek értük… Nem, a minden fejezet végére függővég az nem izgalmas, hanem idegesítő és irritáló.
És akkor az ordító logikai ellentmondások tömkelegét* még nem is említettem…
Lizanne állítólag titkos ügynök és elit kém. Ezt sajnos kénytelenek leszünk az írónak bemondásra elhinni, mert a lány néhány felidézett titkosügynök-mantrán kívül semmi jelét nem mutatja, hogy tényleg az volna – hacsak az egészségtelen mértékű termékhasználat-függőséget és a beanyagozva egészen szürreális harci képességeket nem tekintjük annak. „Szerencsére” később kiderül, hogy mindenhez is ért spoiler – mondjuk logikus is, hogy ha már kémkedni nem, valami azért csak tanult az Akadémián. Az elején még reménykedtem benne, hogy lesz valami fordulat a szálában spoiler, de egy idő után már annyira irritált, hogy fontolgattam, hogy egyszerűen átlapozom a fejezeteit, és csak azért nem tettem, mert reménykedtem benne, hogy hátha történik bennük valami érdekes spoiler**. A hozzá kapcsolódó mellékszereplők közül egyedül Tekela sorsa bírt érdekelni – Arberus spoiler és spoiler Jermayah csak annyiban, hogy egy idő után nagyon drukkoltam, hogy egye meg őket egy drák spoiler. Clay esetében (bár örültem volna, ha a teljesen random bedobott, ám soha meg nem magyarázott „a kéktranszot le lehet ám hallgatni” alibizésnél valami kevésbé hajánál fogva előrángatott módon kerül a történetbe) sokat segített a dolgon, hogy a Hosszúpuskák érdekes társaságnak bizonyult, másrészt hogy az ő szemén át láthattuk Arradsia kontinensét, aminek a belseje pont az a kicsit egzotikus, kicsit ismerős vidék, aminek reméltem. Sajnos ennek a szálának a vége eléggé összecsapott és lázálomszerű (bár az is igaz, hogy eddigre már majdnem elveszítettem a türelmemet az egész könyv iránt). Önmagában nézve Hilemore alhadnagy spoiler szála volt a leginkább koherens a három közül, sőt, itt időnként még izgalmas dolgok is történtek – nagy kár, hogy szinte semmi kapcsolata nem volt a másik kettővel. Cserébe viszont kaptunk néhány felületes pillantást a világ más részeire, a Korlát-szigetekre és Varestiára. Ami a többi szereplőt illeti, Zenida és Akina szimpatikus karakterek, de a rivaldafényt Steelfine gyűjtötte be.
A világból érdekes, amit látunk, bár messze nem kapunk belőle annyit, amennyit a regény terjedelme alapján várnánk, vagy annyit, hogy a világ tágabb viszonyait valamiféle keretbe rakjuk. Hiába izgalmas a vállalati rendszer és az ideológiai okokra is visszavezethető szembenállása a Birodalommal, ha egyszerűen szinte semmit nem tudunk meg a működéséről, azon túl, hogy lassú és bürokratikus. Nem látom tisztán a kisebb kultúrák helyzetét és szerepét sem, illetve azt, hogy az egyes vállalatoknak milyen a viszonya: itt még bőven rejlik kiaknázható lehetőség. Ezért, és még néhány egyéb jel alapján az a benyomásom alakult ki, hogy ez a trilógia egyetlen történet, ami három darabra bontva jelent meg, de az egyes részei nem értelmezhetők önállóan. Az más kérdés, hogy komolyan erőt kell vennem magamon, ha ezt folytatni akarom…
A borító szép, a kötés masszív, a szöveg jól olvasható, de még egy környi korrektúrázás ráfért volna. A térképekért viszont jár a piros pont.
Ömlik a felhasított szívemből a drákvér, de ez eddig (sárkánybónusszal is) csak három üvegcse termét az ötből.

* példálózó jelleggel: spoiler
**: spoiler

3 hozzászólás

Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Anthony Ryan: Az ébredő tűz

A New York Times-bestseller Hollóárnyék-trilógia Magyarországon is nagy sikert elért szerzőjének új sorozata!

Véráldottak – olyan férfiak és nők, akik a vad sárkányok véréből készült elixírek elfogyasztásával mérhetetlen erőknek parancsolnak.

A Vashajó Szindikátust a véráldottak hatalma tette naggyá. Most azonban pusztító vihar közeleg: a sárkányok vérvonala gyengülőben, a felemelkedő Korvantin Birodalom pedig ugrásra készen várja a pillanatot, hogy kihasználhassa a Szindikátus gyengeségét. Ráadásul a vadonban is mozgolódás támad: a sárkányok támadásai egyre gyakoribbá válnak – és ami még ennél is rosszabb, szervezettnek tűnnek.

Az utolsó reménysugár nem más, mint egy mitikus sárkány, amelynek nagyerejű vére valódi csodákra képes – ha egyáltalán létezik ez a rejtélyes lény.

A sors végül három hőst választ ki magának.

Claydon Tocreekre, a lajstromozatlan véráldottra és kisstílű tolvajra hárul a feladat, hogy az ismeretlen vadonban felkutassa a legendás sárkányt, aminek a létezésében még csak nem is hisz.

Lizanne Lethridge, a Szindikátus félelmetes erejű, ifjú elit kéme hirtelen találja magát ellenséges terepen, küldetése egyre veszedelmesebb helyzetekbe sodorja.

Corrick Hilemore, az ismert világ peremén cirkáló kalózvadász Vashajó parancsnokhelyettese könnyen lehet, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a könyörtelen rablók nyomába eredt – és helyettük egy jóval komolyabb ellenséggel kerül szembe.

Ahogy a birodalmak egymásnak feszülnek, mindhármuknak harcolni kell azért, amiben hisznek, ha nem akarják, hogy a világot elnyelje az ébredő tűz.

Hirdetés