Noro  értékelése


>!
Noro 
Jan van den Boomen: Tűzön, vízen, árnyékban

Ez a könyv alighanem az évtized magus-regénye. Ami annál meglepőbb, ugyanis Boomen, amikor Toronban játszódó történetet ír, hajlamos visszahúzódni a saját magán-világába, amit rajta kívül csak a legelvetemültebb rajongók értenek. A TVÁ azonban nem egy ilyen regény. Bár ez is a szerző kedvenc birodalmában játszódik, sokkal inkább hangulatokra és érzésekre épül, mint lexikális tudásra. Igaz, hogy legtöbb szereplője ijesztő mértékben nyakon lett öntve a kyr ábécé kiejthetetlen betűkészletével, de ezt az egyet kivételesen nézzük el neki, mert ez egy szép, igényes és olvasmányos történet.

Ha Toron, a régi dicsőségen élősködő, dekadens szörnyisten birodalma kerül terítékre, akkor természetesen antihősökre kell számítanunk. Örömmel jelenthetem, hogy a Morgena könnyei óta talán először e toroniak érdekes és figyelemre méltó figurák. Pedig a szerző nem adja alább, hanem Ynev abszolút sátánjának, Orwella istennőnek egy hű papnőjét állítja a középpontba. Orwelláról a magus-irodalomban úgy szokás beszélni, mint az önmagáért való gonosz és a céltalan pusztítás istennőjéről, ezúttal azonban azt is elolvashatjuk, mit gondolnak erről maguk a hívek. Ők itt egyfajta „anarchistákként” gondolnak magukra, akiknek el kell pusztítani a régi rendet, hogy létrejöhessen rajta valami új. Persze nem tudják, hogy ez az új rend milyen lenne, és nem is törődnek vele – ebben az értelemben vitathatatlanul fanatikusok. De a maguk szemszögéből igenis valamiért harcolnak, nem csak valami ellen, és ez közelebb hozza őket az olvasóhoz. Azt is megtudjuk, hogy hősnőnket miféle élet sodorta a pusztítás kebelére, milyen sors volt az, aminél még ez az állandó harc az egész világgal is jobb lehet. Itt kifejezetten segített, hogy Toronban játszódik a történet: a vérmágiára és rabszolgaságra épülő birodalom elveit megtagadni és ezek rombolására felesküdni nem is tűnik olyan perverz filozófiának. Sokkal nehezebb lenne elmagyarázni, miként szegődik valaki Orwella hívének egy emberibb elvekre épülő országban.

Antihősökről beszéltem, a történet másik szálán ugyanis egy elvhű nemes kisasszonyt kísérhetünk nyomon. Ő a szerző Ladyr-novelláihoz kötődik, az abban a ciklusban főszereplő boszorkányok közeli rokona, akit egy császár-szigetre adtak feleségül. (Ezek az úszó sziget-támaszpontok pedig a Morgena könnyeiből lehetnek ismerősek a veterán olvasóknak.) A kishölgy egy családi viszály miatt keveredik olyan kalandokba, amelyek során ha meg nem is kérdőjelezi, de mindenképpen átértékeli magában a toroni kultúra alapigazságait. Itt megjelennek az ókyr világ jellegzetes, kissé elszállt ikonjai: a több ezer éves, mágikus óceánjárók és a náluk is öregebb, beszélő páncélruhák is. De még ezek is kimondottan hangulatos és stílusos formában épülnek be az izgalmas eseményekbe. Történik mindez a hetedkor hajnalán, 3500 évvel orwellánus papnőnk kalandjai előtt. (Vagy mégsem? Apró jelek ugyanis arra utalnak, hogy mindez csupán spoiler. A valóságban talán meg sem történt. Esetleg az utolsó fejezetben látott, mesés árnyszínház előadása jár közelebb a valósághoz?)

3 hozzászólás

Jan van den Boomen: Tűzön, vízen, árnyékban

Jan van den Boomen: Tűzön, vízen, árnyékban

Egyiküket a mocsok szülte, Tharr kolostorának pokla. Kiontott vérrel és fekete kéjjel áldoz az Úrnőnek, akit még Tharr birodalmában is irtózva emlegetnek – ő a ragály hintője, a romlás papnője, Orwella korbácsos rimája.

Másikuk hajdanvolt Nemes Ház sarja, a dicsőséges múlt leánya. Kellemmel, bűbájjal, etikettel vív a családok hatalmi harcában – egy Császár-sziget úrnője, intrikák vergődő rabja, halálos pengéjű gyerek-feleség.

Az egyik túl sok titkot ismer, a másik nem eleget – közöttük háromezer esztendő. Tűzön, vízen és árnyékban folyik a hajsza, az orzóvihar szívében és szellemkutyák csaholásával kísérve, miközben – akár a tenger mélye – felkavarodik a múlt és jelen iszapja.

A titkot azonban, hogy ők ketten miféle árat fizetnek a győzelemért, egy titokzatos fejék őrzi csupán – és ez a könyv.

Hirdetés