vicomte P értékelése


>!
vicomte P
Raoul Renier: Krán

A tavalyi év egyik meglepetése volt ez a könyv – elsősorban azért, mivel Renier (aka: Kornya Zsolt) a Bíborgyöngyök óta inkább a Mesterművek spoiler szerkesztésével foglalkozott, és nem mutatott túl nagy kedvet, hogy ismét a M.A.G.U.S. vizein hajózzon. Így aztán a hír, hogy több mint 20 év után az egyik legikonikusabb, az irodalmi Ynev bizonyos szegleteit a dark fantasy irányába fordító kisregényét folytatta, minden régi rajongó szívét megdobogtatta kissé.

A kötetben az eredeti Kráni krónika mellett az azzal megegyező terjedelmű Hármashangzat olvasható.
A Kráni krónika volt annak idején az a kisregény, ami leginkább átírta a Kos országának belső képét a korábbi, kissé sablonos, embertelen, tökéletességre törekvő, erős centrális hatalommal bíró, római jellegű birodalomról, egy kaotikus és minden ízébe vulgár-darwinista államalakulattá, amelyben az egyes tartományok és az ott élők folyamatos harcban vannak a túlélésért, és a létük célja és esszenciája az a küzdelem, amit a kiemelkedésükért vívnak.
Az persze, hogy egy olyan környezet, amelyben az összes lény jobb esetben préda és vadász egyben, rosszabb esetben egyszerűen csak martalék, olyan torz értékrendet eredményez, ami nem csak hogy nem egyeztethető össze az emberivel, de olyan mértékben kontraszelektív is, ami csak a totális agresszivitást ismeri el a túlélés zálogának. Nem véletlen, hogy a „modern” Kránban játszódó írások pont arra mutatnak rá, hogy ebben a birodalomban az emberek nem csak kisebbségben vannak a többi fajhoz képest, de nem is igazán tekinthetőek már embernek, gyakran már biológiai értelemben sem.
Az eredeti történet egy birodalmi fejvadászklán, a Fekete Özvegyek és a Kránba települt elfek egyik házának kontraktus tárgyalásán keresztül mutatja be, hogy mennyire torzzá vált már az évezredek alatt mindkét nép.
Az elfek családjait annak idején – a szó szerint – őrült bosszúvágyuk* és sértett gőgjük sodorta a birodalomba, amelynek értékrendjét különösebb zökkenő nélkül tették a magukévá, és a saját felsőbbrendűségbe vetett hitüknél csak a kifinomult kegyetlenségük nőtt nagyobbra az itt töltött évezredek alatt.
A Fekete Özvegy klán fejvadászai emberek ugyan, de a vezetővé csak az válhat közöttük, akinek az ereiben aquir vér is folyik, így az egyébként is használt boszorkánymesteri fekete mágia mellett fel vannak vértezve az ősmágia – az úgynevezett hatalomszavak – tudásával is.
Bár a két fél elvileg egy megbízását akar letárgyalni, de hamarosan kiderül, hogy sokkal több van a háttérben, mint ahogy azt sejteni lehetett, és a cselek és ármányok következményeként a két fél között elszabadul a pokol…

A Hármashangzat gyakorlatilag ott folytatja a történetet, ahol az előző abbamaradt: a két fél összecsapását követően a Fekete Özvegy rend ugyan győzött, de pürrhoszi volt ez a győzelem. A megfogyatkozott erejük miatt esélytelen, hogy elbírnának a magukra haragított elf házzal, ezért egy klánon belüli tanácskozást hívnak össze, amely során Vyergasnak, az új comturnak a másik három rendház** rangidősével kellene valamiféle közös megegyezésre jutnia és felkészülni az elkerülhetetlen bosszúhadjáratra.
Persze, mivel Kránról van szó, a közös megegyezés, sőt annak elismerése, hogy bármi veszély fenyegetne, gyakorlatilag harmadrangú kérdés a klánon belüli hatalmi harcokhoz, a régi sérelmek megbosszulásához képest, ezért aztán ez a találkozó sem lesz kevésbé véres és kegyetlen lefolyású, mint az előző volt.
Ebben a kisregényben megismerhetünk egy új szereplőt, akinek androgün jellegét*** szerintem egész jól sikerült megjelenítenie a borítón, és hiába a finom külső, ő sem kevésbé kíméletlen, vagy bosszúvágyó, mint a nála sokkal zordabb külsejű társai.
A számtalan fordulat és csavar után, amely során megismerkedhetünk a klán eredetével is – persze valamiféle megoldás születik, hogy hogyan is készüljenek fel az elkerülhetetlenre.
Az olvasó pedig reménykedik, hogy nem kell ismét évtizedekig várnia, mire kiderül, hogy mi is lesz a két fél összecsapásának lefolyása és eredménye…

A második kisregény talán már kevésbé átütő erejű, mint az első volt annak idején (azóta ez a fajta dark vonulat sokkal bevettebb gyakorlattá vált a zsánerben), de még mindig tele van olyan elborult ötletekkel, amiért nagyra kell értékelni az elmét, amelyből ezek kiszabadultak, és a magam részéről élveztem az író furcsa, kifacsart humorérzékét is, és szerintem az olvashatóságnak jót tett, hogy ez a szöveg lényegesen szikárabb, mint a 23 évvel ezelőtti előzményé volt.

* Az elfek egyik félisteni lénnyé magasztosult hőse gyakorlatilag megőrült és csak a tébolyult bosszúvágy vezérelte, amit az aquirok – Ynev sötét mágiát használó ősfaja – iránt érzett. Az ő hívei és követői menekültek el Kránba spoiler.
** Az eredeti történethez képest az, hogy van három másik rendház is, új információ volt – bár nem mond ellent annak, amit ott olvashatunk, de van némi retcon íze a dolognak.
*** spoiler

7 hozzászólás

Raoul Renier: Krán

Raoul Renier: Krán

Ranagol fekete határon túli birodalmában, ahol minden teremtett lény felett a Változás törvénye uralkodik, csak az irgalom számít ritka vendégnek – az olyan, külvilágban is sokra tartott erényekben, mint a hűség, a kitartás és a merészség, nem szűkölködnek a Kos országának hősei sem.

Raoul Renier, a homály világának avatott krónikása, két évtizednyi szünet után veszi fel legendás elbeszélése, a Kráni krónika fonalát, hogy tetteikről önálló kötetben adjon számot.

Hirdetés