CaptainV P értékelése


>!
CaptainV P
Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Egy darabig azért rendesen be voltam rezelve, amiért telekürtöltem mindent azzal, hogy szerintem Sapkowski a Tűzkeresztségnél úgysem ír már jobbat a sorozatban, és elég ciki lett volna, ha kiderül, hogy mégis…
De jött a legvége, és fellélegeztem, tényleg nem lett jobb.

VISZONT

Az a mennyiségű skill, amiről ebben a kötetben tanubizonyságot tett, valami lenyűgöző. Mindig is tudtuk, hogy nagyon ért ahhoz, hogyan forgácsolja szét teljesen a mondanivalóját, és mégis érthetővé tegyen mindent, de ezt teljesen új szintre emelte ebben a kötetben. Nem csak Ciri ugrált elképesztő módon térben és időben, hanem ő is: láttat évtizedekkel odébb lévő jeleneteket, van, hogy pár percet teker. Van, hogy a szereplők különböző világokban járnak, van, hogy mindössze egy emelet választja el őket. Láttunk visszaemlékezést, előzményt, elbeszélésben az elbeszélést, párhuzamosan lezajló eseményeket. Ezek variálgatásából valami olyan élmény kerekedett ki, ami, mondom, hat rész után is egy újrafelfedezéssel ért fel.
A csúcspont számomra a teljesen a csatának szánt fejezet volt – ha soha semmi mást nem olvastam volna Sapkowskitól, már annyival meg lehetett volna győzni róla, hogy nehézsúlyú szerzővel van dolgom.
Érdekes, hogy míg a globális problémákban és sztoriszálakban gyakorlatilag zseniálisan járt el, a karakterek számára személyesebb, kisebb léptékű sorsokban szerintem iszonyú esetlen volt. Ezt azért nehéz elfogadni egy ilyen menet után. A másik oldalon viszont ott van az, hogy a mellékszereplőkbe, még az utolsó útszéli vándorba meg a macskába is már megint annyi effortot tesz, hogy a fenébe is, ha nagyon Kökörcsinezni, Geraltozni, Yenneferezni vagy Cirizni támad kedvem, akkor ott lesz a játék, ha bárki más érdekel, fogom, és újraolvasásom.

Szóval így is, úgy is replay.


Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Cirilla, a cintrai trónörökös a Fecske-toronyban eltűnik saját világáról, és olyan útra indul, ahová sem védelmezője, a fehér hajú vaják, sem mentora, a fekete hajú varázslónő nem követheti. Olyan útra, amelynek a végén a végzet várja – az a végzet, amelyről már oly sok látomás kísértette. Minden a helyére kerül, a kígyó a saját farkába harap, valami véget ér, és valami elkezdődik…
A Vaják-saga befejező kötetében Sapkowski még magához képest is elképesztő bravúrral ábrázol nagyszabású háborút és ugyanakkor az egyes ember drámai sorsát. Képzeletének és érzékletes leírásainak hatására megelevenednek előttünk az országok, városok és falvak, a tőle megszokott nézőpontváltások pedig gondoskodnak róla, hogy a sorsszőtte történet végét a lehető legalaposabb, legmélyebb módon kapjuk meg.

Hirdetés