gesztenye63 P értékelése


>!
gesztenye63 P
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Még a könyv olvasása előtt megakadt a szemem egy figyeltem értékelésén, aki kiemelte, hogy Nicholas Eames regénye amellett, hogy minden elemében ízig-vérig szórakoztat, tulajdonképpen semmi újat nem nyújt a zsáner hagyományos toposzai mellé. Ez sokat segített, hiszen kicsit tompította az erősen feltuningolt várakozásaimat.
Így végül is megkaptam ezt a beígért, tökéletesen alkalmazott eszköztárat, amely valóban nem teszi sem többé, sem minőségében kiugróan mássá a regényt, mint zsánertársait, azonban mindezen elemeket olyan tökéletesen helyükre téve, sziporkázó szellemességgel megírva tálalja, amitől mégis egyedi és megismételhetetlen érzésem maradt az olvasás után. Tehát jelen esetben is a hangulat a mérleg nyelve, ami ha helyén van, akkor a végső érzékelés a „frenetikusan szórakoztató” irányába mozdul.
Klasszul átjött a rockos párhuzam, az eszeveszett turnék a BelWadonban, a bandák és „előzenekaraik” féktelen tombolása, a gruppik rajongó hadai, no meg a Hadivásár kemény Woodstock feelingje is. Ha mást nem, hát ezt a quasi alapvetést és a karakterek és környezetük hangulathoz igazítását mégis újdonságnak, zsánertől szokatlannak éreztem, és valószínűleg ez adta meg azt a „hű, de!” érzetet. Hozzáteszem, hogy még nem volt szerencsém Glen Cook, vagy David Gemmell többek által emlegetett, hasonló felütésű történeteihez.
Volt azonban egy aprócska Sapkowski visszhang, ami az idegengyűlölet felbukkanását, és az ezerféle beste lélek fizetett bérvadászatát illeti, valamint nyilván Abercrombie is feltűnt a kanyarban, hiszen Clay, Arany Gabó, vagy Ganelon – talán kissé átalakítva ugyan, de – bizonyára könnyedén megállná a helyét az Első Törvény világában is. Ami azonban kifejezetten simogatta a lelkemet az, hogy a karakterekben felfedezni véltem valami, minden bizonnyal ösztönösen felbukkanó rejtői édesbús öniróniát, intelligens, mértéktartó humorba bújtatott cinzmust és a fatalizmusba hajló önsorsrontás keserű mosolyt előcsaló, fájdalmasan huncut báját. Úgy gondolom, ez rímel @Kuszma egy – teljesen más tárgykörben tett megállapítására – miszerint így tagozódhat be például bizonyos spoiler lektűr a szépirodalom kánonjába. Ezért érzem, hogy ezek a súlyos gondolatokat rejtő, könnyednek tűnő, de azért fájó-szúró humorbombák mégis valami újat, vagy legalább más minőséget nyújthatnak a zsánernek.
A történet egyébiránt maradéktalanul hozza azt, amit egy majd’ félezer oldalas, sorozatindító, klasszikus elemekből építkező heroikus fantasy regénynek nyújtania kell. Megkapjuk a változatos színekkel festett, a földi Középkort idéző világot, megismerjük ennek a világnak az arányait, kihangsúlyozva a Wadon sötét világának részleteivel. Kapunk egy vad bandát, akiknek súlyos múltja van, és akik most összeállnak egy teljesíthetetlennek tűnő küldetésre. A karakterek olyan otthonosan lubickolnak ebben az eszelős világban, hogy az olvasó is teljesen komfortosan érezheti magát a történetben. Szó nem lehet távolságtartásról, vagy unalomról, a sztori gondolkodás nélkül ránk ugrik, leteper és bőr alá férkőzik. No, és persze, hogy az első perctől kezdve tombol az erőszak. De valahogy még a hirig közepette is elővillan nosztalgikus emlékeim rejtett zsebeiből Fülig Jimmy kölykös vigyora, vagy Piszkos Fred szakadt hobóra emlékeztető alakja.
Összességében soha rosszabb évkezdetet, átkozottul jól szórakoztam. Nem csak a zsáner rajongóinak ajánlom, úgy vélem, mindenki megtalálhatja benne a neki tetsző attribútumokat. Nagyon bízom benne, hogy a banda dübörög tovább.

2 hozzászólás

Nicholas Eames: A Wadon királyai

Nicholas Eames: A Wadon királyai

A dicsőség sosem megy ki a divatból!

Egykor legendás harcosok voltak. Clay Cooper és bandája, a Saga a legjobbak között is a legjobb volt. Rettegték a nevüket, világszerte a zsoldoscsapatok királyainak számítottak.

Aztán szögre akasztották a kardot, megnősültek, megöregedtek, elhíztak, alkoholisták lettek – súlyos esetben mind a négy egyszerre. A dicső időknek mindörökre vége, marad a család és merengés az elmúlt szép napok felett.

Egy nap azonban Gabriel, az egykori frontember kopogtat be Clay ajtaján végső kétségbeesésében: a lánya ugyanis a világ túlsó felén rekedt egy város falai közt, amelyet szörnyek hordája ostromol.

A két férfinek össze kell szednie a bandát egy utolsó turnéra, hogy együtt átvágjanak a Belwadonon. Biztosak lehetnek benne: elvadult kannibálok, fejvadászok, bosszúszomjas istenek és mindenféle szörnyeteg állja majd útjukat. A legnagyobb veszélyt azonban maga a Horda jelenti. Ha Clay és a banda le akarják győzni, ismét hinniük kell abban – és el kell hitetniük öregedő társaikkal és a feltörekvő ifjakkal egyaránt –, hogy érdemes mindent kockára tenni a mindenkori zsoldosok legértékesebb fizetségéért: az örök dicsőségért.

Induljon hát a búcsúturné!

Hirdetés