Noro MP értékelése


>!
Noro MP
Malcolm J. Hunt: Szörnyek családja

Amikor magus-regényt olvasok, mindig tudathasadásos állapot kerülget. Az egyik felem önálló regényként szeretné értékelni, a másik pedig a szerepjáték részeként. Malcolm J. Hunt szokás szerint mindkettő alá adja a lovat, hiszen ezúttal is a régi szabálykönyvekből mazsolázott ki olyan ötleteket, amelyekről annak idején senki sem gondolta volna, hogy egyszer jók lesznek még valamire. Megkockáztatom, hogy némi okkal, mivel ezek a témák eredeti formájukban vagy használhatatlanok voltak spoiler, vagy olyan kínosak spoiler, amelyekhez igazzy kalandmester még tíz (ynevi :D) láb hosszú bottal sem akart nyúlni. Bátorság és talán némi önirónia is kell ahhoz, hogy elhiggyük: mindebből egy izgalmas és következetesen felépített regényt lehet írni.

A Szörnyek családja jól vegyíti az intrikus és a kalandozós, a sötéten cinikus és az (anti)hősies magus-regények jellemzőit. A régi nagyok közül az Acél és oroszlán stílusa hagyta rajta legjobban a nyomát. Nem csak azért, mert a két könyv azonos helyszíneken játszódik, vagy mert a regény burkoltan többször is utal a korábbi történet eseményeire. De főleg a mérsékelten cinikus, mégis óvatosan optimista előadásmód idézi fel bennem a klasszikus regényt. Ennek (egyik) kulcsa, ahogyan én látom, egyfajta egészséges szkepticizmus: nem kell vérrel írott malasztnak venni, amit más szerzők korábban már leírtak, de nem is szabad figyelmen kívül hagyni azokat. A történet néhány ötletes jelenete például direkt megkérdőjelezi a magus világának bizonyos “ismert tényeit”.

Hasonló kettősség jelenik meg a két főhős alakjában is. A rejtélyes származású, egyszerű célokért élő gladiátor, bár nem kalandozó, mégis a kívülálló archetípusát képviseli. Az ő alakja a régi szerepjátékos felfogásból ered, bár szerencsére ő sem egészen hagyományos magus-hős. Ez alatt azt értem, hogy nem egy rezzenéstelen arcú, sztoikus, modoros és humortalan figura, ugyanis az ilyenekkel tele vannak a magus-regények. Inkább egy faragatlan, de hibáival együtt is könnyen megkedvelhető karakterről van szó. Az ő gondjaival könnyű együtt érezni, bármilyen extrém alakot is öltenek: család, munka, önkontroll. De magánélete olyan sajátos vonásokkal bír, amelyek akár világpolitikai tényezővé is válhatnak. Itt jön be a képbe hősünk nevelőapja, aki a “bullák & bányajogok" Ynevének megtestesítője, méghozzá rendkívül eredeti módon: legalább három világméretű szervezet tagja, amelyek teljesen ellentétes célokért dogoznak. Amikor éppen nem az inkvizíció vagy az alvilág urainak érdekében jár el, akkor pedig évszázados terveket szövöget az egész emberiség érdekében. És mindeme táphalmaz mellett (ellenére) teljesen hiteles figura, eredeti gondolkodásmóddal – ámbár szerintem nem teljesen százas az öreg. A történet kettejük nézőpontja között váltogat, így hol a kalandozók, hol pedig a diplomaták világába vezet. Én az utóbbit egy árnyalattal izgalmasabbnak találtam, de egyik cselekményszálra sem lehet különösebb panaszom.

Most pedig következzen a szerepjátékos szónoklat. El kell mondanom, hogy míg a Bestiárium és a Summarium idevágó háttéranyagait (vagyis a negatív figurákat és a világot) Hunt szokásos kreativitásával fejlesztette tovább, a regényben megjelenő mágiahasználattal (ami a pozitív hősöket erősíthette volna) nem voltam elégedett. A magus történetében ez az egyik legnagyobb vitatémák egyike: ha az írók nem törődnek a szabálykönyvekkel, akkor van rajtuk sapka, ha pedig túl szorosan követik azokat, akkor nincs rajtuk sapka. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy bennem sincsenek ilyen előítéletek. Ideális esetben valahogy úgy kellene egyensúlyozni a varázstudók ábrázolása során, hogy fel is lehessen ismerni őket, de mégse tudjuk megmondani, hogy a szabálykönyv hányadik oldala is köszön éppen vissza egy adott jelenetben. Ez egy boszorkánynál vagy egy tűzvarázslónál talán nem is olyan nagy ördöngösség, mert nekik megvannak a maguk ikonikus képességei. De ebben a regényben olyan istenek papjai kerülnek a középpontba, akiknek még nincs kidolgozott “mágikus arculata”: a törvény istennőjének, valamint a tudás istenének szolgái. Itt lehetett volna megmutatni, hogyan is élik meg az ilyen elvontabb elvek papjai a maguk csodatévő erejét, és hogy miben különbözik ez más papok képességeitől. Ez sajnos nem történt meg, sőt, egy-két helyen kimondottan esetlennek találtam a papi varázslatok alkalmazását. Kihagyott ziccer. Ez is egy jellegzetes darabja a magus-átoknak: mindig az aquirok, a fekete mágusok és a gonosz istenek kapják az érdekes, új ötleteket, a jó oldal pedig most is szinte ugyanott tart, mint 25 évvel ezelőtt.

1 hozzászólás

Malcolm J. Hunt: Szörnyek családja

Malcolm J. Hunt: Szörnyek családja

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Valaran U’Chak a küzdővermek rejtélyes származású hőse, az abasziszi arénák királya, a Kobrák bajnoka. Mindene megvan, amit csak egy magafajta gladiátor kívánhat: hírnév, pénz, annyi szerető, amennyit csak akar. Ám amire igazán vágyik, az számára elérhetetlen.

Mindaddig, amíg nem kap egy váratlan ajánlatot. Ezt követően olyan küzdelem veszi kezdetét, amelyben mit sem számít a nyers erő, vagy az évtizedeken keresztül csiszolt harctudás. És az U’Chak sorsát irányító hatalmak nem érik be az életével, ha veszít.

De ha győz… nos, az ár még mindig lehet magasabb annál, mint amit hajlandó megfizetni.

Malcolm J. Hunt, a Bosszúangyal és a Kígyószív szerzőjének harmadik regénye ezúttal nem ősi titkok, vagy epikus háborúk közé kalauzolja olvasóit, a tét azonban most sem kisebb, mint a korábbiakban: a döntés szabadsága, a felelősség súlya és egy család, ami talán Ynev jövőjét is meghatározza.

Hirdetés