mate55  értékelése


>!
mate55 
Paul Auster: New York trilógia

Ez valami más. Egy varázslat, amely egy kettős és szimbolikus szépségben egy másik valóságba vezet, csalódott világképpel? Egy furcsa, néha rettenetes „mise”? Amikor a dolgokat kifelé fordítják? Az író szent felelőssége vagy csak egy szeszélyes játék? Írunk, hogy részt vegyünk, a világban vagy egyszerűen csak menekülünk belőle? Hol kezdődik és hol ér véget? Amikor a felszínen detektív történet van, de ha csak egy kicsit is megkarcoljuk a felületét, valami teljesen más lesz. A sorozat mindhárom könyve egymást tükrözi, egyben vonzza egymást és párhuzamosan, olyan hatást fejt ki, amely szürreális, majdnem rémálomszerű. Auster személyisége a regényben, zaklatottan kísérteties jelenlétnek tűnik, miközben saját világát meg tudja teremteni, s az olvasót is képes belevonni, képes átélni vele is az adott helyzetet, ebben a megnyomorítottságában is gazdag, érzékeny személyiség(ek) drámájában. Minden története egy egzisztenciális küldetés, amelyben az embernek saját egót kell találnia. Eleganciájának és visszafogottságának is köszönhető, hogy sötét humora legalább annyira kényelmetlen, mint amennyire vicces. Ugyanis azt éreztem, hogy a különálló részek (a látszólag különálló karakterek egyesülnek, sőt, akár felcserélhetővé válnak) jellemzően az abszurditásra utaznak, viszont belesimulnak a hétköznapok egyszerűségébe, „kliséjébe”. Igen, Auster szerelmes New Yorkba, és nyilvánvalóan magába. Játsszunk és szórakozzunk. Érdemes a megfoghatatlant keresni.


Paul Auster: New York trilógia

Paul Auster: New York trilógia

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Paul Auster (1947-) amerikai regényíró, esszéista, költő és műfordító a 80-as évek közepén vált szélesebb körben ismertté kísérleti detektívregény-sorozatával, a New York trilógiával. Ennek első darabja, az Üvegváros egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmannt, a börtönből szabadult filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció. A Kísértetek című második regény a detektívtörténet lecsupaszított váza. „Az ügy eléggé egyszerűnek látszik. White kívánsága, hogy szemmel tartson egy Black nevezetű egyént, amíg csak szükségesnek mutatkozik. Míg Brownak dolgozott, Blue elég sok hasonló jellegű munkát végzett, és úgy tűnik ez az ügy sem lesz másmilyen, talán még könnyebb is az átlagnál”- így kezdődik a történet, amelyben végül csak arra a kérdésre kapunk választ, hogy ki kicsoda és miben sántikál, arra azonban nem, hogy mit is jelent ez az egész. „Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő- írja Auster.- Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetnünk érte.” A bezárt szoba főszereplőjének egyes szám első személyű története a hasonmás-téma variációja. A narrátor egy eltűnt és halottnak hitt író, Fanshawe kéziratának birtokába jut, amelynek publikálása valóságos irodalmi szenzáció. Oly mértékben azonosul ezzel az íróval, hogy még a feleségét is elveszi, holott tudja – egyedül ő tudja –, hogy Fanshawe valójában él. Ez a nyomozás, melynek során irodalmi alakok kopírozódnak egymásra, az önazonosság-keresés parabolájaként olvasható, s mint ilyen, nemcsak a trilógiát zárja le, hanem továbbmutat a későbbi – magyarul ugyancsak egytől egyig megjelent – Auster-regények felé.

Hirdetés