Ákos_Tóth IMP értékelése


>!
Ákos_Tóth IMP
Aleksandar Gatalica: A Nagy Háború

Olyan ez a könyv, mint a borítója. Figyelemfelkeltő, áthallásos, sejtelmes, de minél tovább nézed, annál zavarosabb, kaotikusabb, és végül: üresebb. Olyan ez a könyv, hogy ha véletlenül 2004-ben jelenik meg Franciaországban, lendületből hozzávágják a Goncourt-t, de mára már senki sem ismerné. Olyan könyv ez, amiben tucatjával bukkannak fel a jobbnál jobb ötletek, gondolatok, egyre szebben megírt részletek, amik végül távlati cél nélkül pottyannak bele a „háborús regény” címkéjű olvasztótégelybe, hogy aztán a vaskos kötetet becsukva zavarodott fejjel próbáljuk felidézni a valóban érdekes epizódokat abból az ötszáz oldalnyi ömlesztett puzzle-darabból, amit a szerző ránk zúdított…

Negatívnak tűnhetek, de ennyire nem rossz a helyzet, bár tény – ha választani kellene A Nagy Háború jelenlegi, eposzi léptéke, és egy vasszigorral megvert szerkesztő meghúzott, minden sallangtól mentesített százoldalas változata között, akkor utóbbi felé hajlana a kezem. Gatalica regénye nyilvánvalóan túlírt és túlgondolt alkotás, olyan emlékművet akar létrehozni, ami a saját lábán képtelen megállni. Eseménysorát lineárisan építi fel, évről évre halad előre a háborús események leírásában, elméletileg dokumentarista módon, dobálva minket a szerb, az orosz, a török, meg a nyugati front között. Át akarja fogni az egész háborút, ráadásul nagyon sokszor lejegyzett, valós eseményekre hivatkozva, csakhogy három-négy oldalon keresztül vázlatosan bemutatott főhősei közül szinte mindenki csak papírmasé játékfigura, beolvasztásra váró ólomkatona. Tulajdonképpen nincs történet, de a cselekmény egészen máshogy összefüggéstelen, mint azt a háborús regényektől megszokhattuk: itt posztmodern tabló születik a világháborúról, aminek a legszebben megrajzolt pillanatai azok az epizódok, amikben egészen új felfogásban, valamiféle avantgárd/abszurd/mágikus realista hangulatban, allegorikus módon elevenedik meg a történelem. Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia halotti maszkja alatt egymással beszélget a boncasztalon. A magyar újságíró gyalázkodó cikkeiben a szavak önállósítják magukat. Német pilóták repülnek napokon keresztül a semmiben, gigászi légi csatahajókat kerülgetve, mielőtt lezuhannak Dél-Amerikában. Clara Immerwahr pedig beleszippant az Ypres-től Berlinig terjengő klórgáz-felhőbe, majd szétrohadt tüdővel esik össze, mielőtt történelmi ismereteink szerint agyonlőhetné magát. Ilyenkor szinte már az orosz kortársak abszurduma elevenedik meg lelki szemeink előtt, a képlet működik – végre valaki úgy nyúl a háborúhoz, ahogy korábban senki más. Csakhogy ezek az epizódok alig teszik ki a teljes terjedelem 20-40 százalékát.

A maradék 80-60 pedig pontosan olyan, mint egy közepesen szellemes, túlművészieskedett kortárs francia regény. Jellemformálása szándékoltan hiányos, cselekménye és üzenetei töredékesek, az olvasót mintha direkt távol akarná tartani a finom részletektől. Újat sem tud mondani a háborúról, hacsak nem a szerb nézőpontnak hála, de ha őszinte akarok lenni, semmiféle különleges miliőt, hangulatot, életérzést nem sikerült kiragadnom a szerb és török közegben játszódó jelenetekből. Külön kiemelném, hogy rendkívül vártam a Raszputyin meggyilkolását bemutató fejezetet, mivel ez a rész önmagában is tökéletes közeg lett volna a fent említett abszurd stílushoz, azonban a gyilkosság alig néhány oldalt emésztett fel a könyvből, és különösebben nem foglalkozott sem a félelmetes sztareccel, sem a különc Juszopov herceggel, sem a gyönyörű Juszopova hercegnével. A főhős éppen ekkor a feltételezett (történelmileg ez sem igazolt!) angol ügynök volt, aki a döntő pillanatban meghúzta a ravaszt… Hát mit ne mondjak, ezt azért elég pitiáner megoldásnak éreztem, plusz lássuk be: Raszputyin megöléséről komplett regényt lehetett volna írni, tele posztmodern okoskodással és mágikus realizmussal – nem semmi így elpocsékolni egy igazán nagy lehetőséget. Egyébként ugyanígy járt szegény Mata Hari is. Természetesen a magasabb szintű történelmi expozíció is hiányzik, illetve ahol van, ott furcsán szövegidegennek hat. Nem olvastatja magát, nincs összetartó ereje, leszámítva a tényleg jellegzetes stílust, így engem például csak a kötelességtudat bírt rá arra, hogy végigolvassam a könyvet.

Benne van egy tucat fantasztikus, új felfogásban megírt novella lehetősége. De mint történelmi nagyeposz, szerintem menthetetlenül belefullad a tétnélküliségbe, az öncélúságba. Már akkor is teljesen más volna a helyzet, ha nem erőltetné a teljes háború felölelését (bár itt fájó motívum – valamiért teljesen félvállról veszi az angolszászok létezését), hanem megmaradna az amúgy is kevésbé dokumentált szláv vonalnál. Tartok tőle, sok tájékozottabb olvasó azt sem fogja jó néven venni, hogy a szerző megdöbbentően lazán kezeli a történelmi tényeket. Négy csillagot azért adok neki mégis, mert egy ennyire hosszú, ennyire epikus munka lenyűgözhet és megérinthet olyan befogadókat, akik nem ezzel a témával kelnek és fekszenek az év egy jelentős részében. Nem akarok tehát elrettenteni tőle senkit, de úgy hiszem, ez a regény semmi esetre sem fog világokat megrengetni.

>!
Napkút, Budapest, 2017
528 oldal · ISBN: 9789632637389 · Fordította: Bognár Antal, Virág Bognár Ágota

Aleksandar Gatalica: A Nagy Háború

Aleksandar Gatalica: A Nagy Háború

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek), zenekritikus. Több jutalom mellett A Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 „különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak.

„Amikor megfogant bennem a Nagy Háborúról szóló regény gondolata, igazából a ’boldog békeidők’ aranykorának veszte foglalkoztatott. Teljességében akartam megragadni e korszakot, azt kutatva, hogyan lelhette végét egyik napról a másikra. Persze egy kort az azt megélő sok-sok ember testesít meg. Hiteles tényanyagból a regényíráshoz nélkülözhetetlen képzeletre hagyatkozva – hisz képzelet nélkül nincs művészet – gondoltam tovább a sorsokat. Mert sok-sok vonat indult akkor a frontra vidám bakákkal, akik zászlót lengettek a vagonokból – ha mindegyikük útjáról vörös fonal tekeredett volna le, bíborszín háló szőtte volna át meg át az Óvilágot.

Mi sem volt természetesebb annál, mint hogy a világégés mindegyik részvevőjéhez együttérzően viszonyuljak, hisz az összes hadviselő fél iszonyatos véráldozatot szenvedett, és mindegyik katonával valójában kibabráltak, amikor fegyverbe szólították. A huszadik század hajnalán az emberek komolyan hitték, hogy nem lesz majd több háború, az emberi értelem és öntudat eljutott arra a lépcsőfokra, amelyen fegyverfogásra nem kapható többé. Elhitették velük, hogy ez a harc »minden további háborúnak elejét fogja venni« – és aztán az első világégés egész nemzedékeket fosztott meg minden reménykedésüktől.

Ámde még a tragédiaíró sem teheti meg, hogy a remény utolsó szikráját is kioltja az olvasóban. Az antik korban a közönséget könnyekre fakasztó szerzőnek jutalom helyett ellátták a baját. A nézőnek katarzist kell átélnie, el kell gondolkodnia, meg kell változnia. A regény végén jobb jövőről ábrándozó hőseim helyettem beszélnek. Javíthatatlan optimista vagyok, mindig reménykedem valami jobb eljövetelében. Úgy hiszem, az olvasó is így lesz vele.”
(A szerző műhelyvallomásából)

Hirdetés