Juraviel_Ihuan_Bedvin értékelése


>!
Juraviel_Ihuan_Bedvin
Ed McDonald: Éjszárny

Tetszett, ám nem éreztem minden tekintetben olyan kiemelkedőnek, mint amennyire és amilyennek beharangozták, ugyanakkor remek regény volt annak tükrében, hogy a szerző első könyve.

Mindenképpen érdekes alap a grimdark/flintás fantasy házasítása egy fél-posztapokaliptikus környezetben, ez utóbbi megfogalmazással azért élek, mert a világ csak egy kis szeglete szakadt ki a valóságból (a szereplők ismeretei szerint), és egyedül ott tűnik úgy, hogy felborultak a világot alkotó ismert törvények, mégis erőteljes hatással van mindenkire. Ez inkább háttérül szolgál, és nincs is különösebben kidolgozva, ahogy a fonó mágia alapja, ábrázolása és megismerése is inkább elnagyolt, ne várjunk sandersoni „szakszerűséget”. Ez igazából két szempontból sem negatívum: egyrészt, mert úgy sikerült bő háromszáz oldalba belesűríteni ezt, hogy a végén nem volt hiányérzetem, másrészt ráerősít arra, hogy az ember mennyire tehetetlenül apró, és mennyire nem látja át a nagyobb képet, még úgy sem, hogy részben érintve van az eseményekben. Sőt, mivel ez még csak az első kötet, az ismereteink bővülni fognak a folytatásban.

Nem tudom létezik-e olyan névvel ellátott kifejezés, ami a fantasyn belül a poszt- és transzhumanizmust írja körül, ezért sarkítva „transzhumanoidizmusnak” nevezem el (mivel olykor nem pusztán egy emberi faj egyedei lépik túl saját halandó kereteiket). Az utóbbi bő két évtizedben rengeteg szerző élt azzal, hogy a szereplőiket olyan világ keretei közé dobják, amit nem a klasszikus értelemben vett „istenek” uralnak, hanem olyan hatalmú lények, akik olyan régen túllépték az „emberinek”-"halandónak" nevezett kereteiket, hogy szinte semmi nem maradt meg ezen gyökereikből. Ezek az átalakulások sokszor emberalattiak, de ezáltal jutnak emberfeletti erőkhöz. Nem feltétlen „sötét” tónusúak ezek, pusztán a mi, saját morális kódexünk szerint cselekednek másként és követnek más törvényeket, és esetleg ezért ítélhetjük el vagy meg őket. Legtöbbször ezek nem ébrednek fel az egyszeri „legény/leány” szereplőben, nem épülnek hozzájuk sokak által, egy iskolában elsajátítható készségek.

Sajnos a hatalom ezen formájának ábrázolását nem éreztem egyáltalán újszerűnek az Éjszárnyban, ez még nem is lenne baj, mégis számomra itt nem sikerült egyedit villantani az embereket sakkfiguraként használó „lények” kapcsán. Számos, itthon is olvasható szerzőnél megjelentek ezek az entitás és nagy hatalmú lényábrázolások (pl. Joe Abercrombie, Greg Keyes, Richard Morgan, Brian McClellan, Anthony Ryan, Max Gladstone vagy Mark Lawrence), és ezekhez képest a végső csavart és megoldást túlságosan a „deus ex machina” vezette. Pl. Abercrombiénál „A királyok végső érvé”-ben az ember tényleg csak kapkodja fejét, amikor az erő elszabadul és nem érti mi történik, holott hasonló eszközzel él az író (nagyon ügyesen a nézőpontkarakter igazából nincs is tisztában a háttérrel); vagy Gladstone a „Nagyrészt halott” utolsó fordulatát egy kicsit intelligensebben kezeli, ráadásul szerintem tudatosan épített arra, hogy a „csehovi puskának” új értelmet és fricskát adjon (ezért is sajnálatos, hogy a bolthálózatok forgathatós állványain végezte).

Amiben szerintem nagyon erős, az a főszereplő hangja. Elsőre egyeseknek nem tűnhet annak, az első száz oldal olvasmányélménye alapján sem, véleményem szerint azért, mert a könyv műfaji besorolása nem feltétlenül mutatja a valóságot, félrevezető. Grimdark/grimheart volt az eredeti „címke”, ez igaz is részben a világra, a környezet felépítésére még a karaktertípusokra is, mégis számos olyan eleme van, ami más megvilágításba helyezheti az egész regényt és másra helyezi a súlypontot.

Egyrészt azért, mert Ryhalt Galharrow személyiségét, sorsát, útját sokkal jobb David Gemmel sötétebb tónusú, szenvedő hősei felől megközelíteni, és ez regény a grimdark/posztapokaliptikus jegyek ellenére inkább egy „dark heroic fantasy”. Sokkal jobban megragadható a vívódó, de alapvetően jó, segítő- és szolgálatkész jelleme, mintha pusztán egy kiégett, sötét múltját a vállain hordozó, káromkodó egyénnek tekintenénk (ezt a szemébe is vágják többször a könyvben). Ha itthon is olvasható példát keresnék az elmúlt évtizedből, akkor azt mondanám, Vaelin Al Sornát látjuk egy kicsit másképp megközelítve, húsz, harminc évvel később vagy Connavart a Rigante-ciklusból. Ha már grimdark hőst keres valaki az Agave kiadványai között, akkor Ringil Eskiath sokkal jobban besorolható ebbe (még akkor is, ha ő is magán visel gemmeli hősjegyeket).

Másrészt azért, mert McDonald nagyon következetesen írta meg a regényt abban a tekintetben, hogy a főszereplője egy alkoholista. Ez pedig meg is határozza, hogy Galharrow miként kommunikál az olvasóval, amikor a belső gondolatait látjuk, halljuk. Rengeteget magyaráz az érzéseiről, az elcseszettségéről, a világlátásáról, a reakciói okairól, amiket adott helyzetre ad, azonban ezek többnyire magyarázkodásnak hatnak, önámításnak, önálltatásnak és önbecsapásnak. Mivel ezek olykor csapongóak, pont úgy hatnak, mint egy enyhébb delírium, hol az egyik típusú gondolatba esik, hol a másikba, az egész könyv olyan, mint egy hullámzó áramlat. McDonald nem esik abba a hiába, csapdába, hogy az ósdi kabarék hebegő-habogó alkoholistatípusával él, így a főszereplője nem válik nevetségessé, akivel nem lehetne ebben a formában azonosulni, hanem egy múltja okán önmagát lenéző, félreértő és elítélő, alkoholproblémával küzdő férfi lelki folyamatai tárja fel nagyon dicsérendő hitelességgel.

Ebben a legerősebb a regény, a gemmeli hőstípust igenis lehet újszerűen megközelíteni, mégpedig így. A négy csillaggal bizalmat szavazok a folytatásnak, amit mindképp elfogok olvasni.

1 hozzászólás

Ed McDonald: Éjszárny

Ed McDonald: Éjszárny

A széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

Hirdetés