balagesh IP értékelése


>!
balagesh IP
Vida Gábor: Egy dadogás története

Deliteralizálás. Nem annyira szép szó. Inkább ezt használom: irodalmiatlanítás.
A 20. század keményen dolgozott, de minden lázadás egy ugyanannyira magas rendű ellenpontot eredményezett. Kis irodalomtörténetemben a realizmusok a tudományokkal összemérhető literatúrára törekedtek, az avantgárdok pedig a szabályokat kérdőjelezték meg a legelemibb szintig. Még utóbbiak is teljesen komolyan vették magukat, a hivatásukat, éppen ezért vissza lehetett belőlük építeni mindent. Az általuk teremtett szabadsággal alkotni (most így mondom) hagyományosan. Most pedig itt van sok-sok magyar író, és azt kérdezi, mit lehet még tenni, miután EP mindenre rákérdezett a nyelvet illetően, Nádasnak meg volt képe (és tudása stb.) ezer oldalakkal építkezni. Ha a mikro- és a makrovilág végletekig, de legalábbis elismerésre méltó módon meghódítva, hova lehet futni? (https://moly.hu/idezetek/958103)
Vida vállrándítással löki le magáról a terhet. Beszámol küzdésről, rá kiszabott feladatok alatti görnyedésekről, míg végül eljut eddig a könyvig. Az a helyzet, hogy ő csak ennyi, és ezt vállalja.
Azt lenne frappáns bizonyítani, hogy akkor és úgy tudja ezt megcsinálni, hogy nem veszi komolyan magát. Az én mellett folyamatosan ott van a csak. Alaptézise: ez nem beszéd, csak dadogás.
Tényleg agyonnyomják a nagy visszaépítkezők az ifjakat, így menekül, ki merre lát. Gerlóczy a Mikecs Annájával nem akar megszakadni. Balzacnál 5-6 könyv lett volna, amit ő egyetlenre vágtáz össze. Zoltán Gábor az Orgiában egész a végéig bírja a szenvtelen dokumentumsorakoztatást. Hol itt a regényesség?
Vagy Szeifert Natália: míg fentiek a stílusban inkább a vázlatosság, távolságtartás elvét követték, addig ő meg teljesen benne van a beszélők fejében, és minden lényegtelen kötőgondolatot mondattá ír. A teljes gondolatsort. Akárcsak Péntek Orsolya. Egyikőjükön se kérjék számon a lényegre törő szikárságot!
Vida könyve kiemelkedik közülük. Irodalomtörténeti jelentősége abban áll, hogy explicitté teszi ennek az irodalmi generációnak a heroltját. Az első száz oldalban megfogalmazza a többiek helyett is, hogy ezek a fiatalabb írók azáltal válhatnak képessé a tartalmak elmondására, hogy kilépnek az irodalmi elvárások hatóköréből. Hadarnak, emlékeznek, ollóznak, dadognak. Mintha csak összevissza támolyognának. A mai 40-eseket, 50-eseket ettől a könyvtől kezdve én a dadogók generációjának fogom nevezni, és nagyon várom eme komolytalan eltávolodás további állomásait.

5 hozzászólás

Vida Gábor: Egy dadogás története

Vida Gábor: Egy dadogás története

„Szülőföldet akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik." – ez a hozott anyag ebben a remek regényben Vida Gábor életrajza, amelybe beletartozik édesapja és édesanyja élettörténete mellett, az előző nemzedékek históriája és Erdély történelme is. Az Arad melletti Kisjenőn felnövő író apai ága a mai magyar határtól pár kilométerre élt, anyja Barótról, Székelyföld mélyéről érkezett; ekképpen e két végpont között Erdély egyszerre lesz metafora és nagyon is valóságos ütközőtér, ahol a különböző vallások, nyelvváltozatok, mentalitások, reflexek és tájak játszanak fontos szerepet: formálnak karaktert, adnak távlatot. „Ugyan mi lehetne más a szabadság, ha nem a hitnek a tudással és a valósággal való egybehangzása?" – teszi fel a kérdést a regény lapjain.
Az Egy dadogás története így lesz egy írói pályakép, egy térségnek és magának az önéletrajziságnak is a fantasztikus regénye.

Hirdetés